Századok – 1960

Történeti irodalom - Friedrich Engels; Paul et Laura Lafargue Correspondance (1868–1890) (Ism. Jemnitz János) 394

TÖRTÉNETI IRODALOM 399' Az olvasó ilyen tévedéseket alig-alig fedezhet fel, hiszen Engels mindig a realitásból indult ki, és miután az optimális lehetőségek elestek, anélkül, hogy reményét vesztette volna, a napi harcokban körültekintően vezette tovább a „szocialisták hajóját". Ami viszont az olvasót méltán megdöbbenti, az az, hogy hány, az események torlódásának kellős közepén alkotott merész értékelés, következtetés volt helyes. A már említetteken kívül az 1886—90-es levelek közül itt kell szólnunk azokról, amelyek a burzsoázia általános politikáját (I. köt. 389—391.1.), a francia burzsoázia átcsoportosulását és a politikai helyzet átalakulását (II. köt. 336—337., 345. 1.), a Boulanger-mozgalom összetevő elemeit, jellegét (II. köt. 51., 116., 139., 150—151., 179., 209—210., 230„ 311—312., 333., 336., 354—355., 389—390. í.) tárgyalják. (Itt most nem szóltunk azokról a levelekről, amelyek a nemzetközi munkásmozgalom vagy más országok problémáit érintik.) E levelekből csak mutatóban tudunk idézni egy-két gondolatot. A burzsoázia XIX. századvégi általános politikájának analízisét Engels Lafarguenak egy hibás ítéletével szemben mélyítette el: „A burzsoázia attól a pillanattól kezdve, hogy tudatos és szervezett proletariátussal áll szemben, elkeseredett ellentmondásba keveredik, egyrészt az általában vett liberális és demokratikus tendenciái, másrészt a proletariátus elleni védekezésének szükségszerint elnyomó formái között. Egy gyáva burzsoázia, mint a német; vagy orosz, az osztály általános tendenciáit feláldozza a brutális elnyomás ideiglenes előnyeinek. De egy olyan burzsoázia, amelynek megvannak a maga forradalmi tradíciói, mint az angolnak, és különösen a francia burzsoáziának, ezt ilyen könnyen nem teheti meg . . ." (I. köt. 390. 1.). Engelsnek ugyanebben a levelében értékes gondolatokat találunk a kispolgárságnak a kiélezett osztályharcok idején várható politikai magatartására vonatkozóan is.) Franciaországban a polgári köztársaság, a politikai helyzet konszolidálódására a monarchista csoportok kísérletei valamint a Boulanger-mozgalom kudarca után került sor. Ezt a folyamatot Engels azonnal észreveszi és megfigyeléseivel támogatja a francia, szocialistákat. „Most a Boulanger-mozgalmat szétzúzták és az út megtisztult Franciaországban. Ugyanakkor a köztársaság ellen intézett monarchista támadások is elbuktak. Ez azt jelenti, hogy a monarchizmus gyakorlati politikából fokozatosan szentimentálissá változik, hogy a monarchisták az opportunisták felé fordulnak, hogy mindkettőből megalakul az. új konzervatív-burzsoá párt, és megindul a harc a konzervatív-burzsoá párt és a kispolgárok, parasztok (radikálisok) és a munkásosztály között: ebben a harcban a munkásosztály szocialistái a radikálisok fölébe kerülnek, főként azután, hogy ez utóbbiak eliszkreditálták magukat. Nem hiszem, hogy mindez ilyen egyszerűen, klasszikus formában megy végbe, de a francia fejlődés belső logikája biztosan győzedelmeskedni fog az akadályokon és vadhajtásokon, főként, miután a reakció két elavult (nem egyszerűen burzsoá) formáját nagyszerűen szétverték . . ." (II. köt. 33. 1.). Engels ugyanitt a burzsoáziának öt csoportját különbözteti meg, amely ebből az új burzsoá politikai-gazdasági koncentrációból létrejött. Az öt csoport: a legitimisták, vagy általában monarchista földbirtokosok; a Lajos Fülöp korabeli pénzarisztokrácia; a pénztőkének a II. császárság korabeli második generációja; az opportunisták, akiknek még nagyrészt meg kell gazdagodni ok; a vidéki ipari és kereskedelmi burzsoázia, amely szétszórtságánál fogva sosem lehet politikai főerő (II. köt. 337. 1.). Engels többszörösen hangsúlyozza, hogy ez az átalakulás a haladás irányába mutat. A frontok tisztábbak lesznek, most már a hatalmi posztokat nem egy frakció, hanem az egész burzsoázia tartja kezében és így az egész burzsoázia kerül szembe a kispolgársággal és munkásosztállyal. A harcban a szocialista eszméknek kell tért hódítaniuk. Ezért ítéli el Engels első pillanattól kezdve a Boula/igerAnozgalniat (Lafargue-gal szemben is), mert azon túl, hogy felismerte e mozgalom lényegében reakciós tartalmát (ezt igen hamar, alapos érvekkel és megfigyelésekkel bizonyította), joggal úgy vélte, hogy e mozgalom mellékösvényre viszi a francia politikai fejlődést, hátráltatja az alapvető folyamatok lezajlását, a frontok tisztázódását, hiszen, mint ez a levelezésből is kitűnik, a Boulangerkérdés még a munkásosztály sorait is megzavarta (II. köt. 139., 179., 345—346. stb. 1.). A levelezésnek e problémakörre vonatkozó része különösen gazdag, nem kisrészben azért, mert e kérdésben vita folyt Engels és Lafargue között. így módunkban van megismerni a két vitázó fél álláspontját,Azokat a problémákat, amelyeket a Boulangermozgalom a munkásság soraiban kiváltott, a guesdeisták vonalvezetését, a francia politikai közvélemény hangulatának hullámzását (a levelezők is, a szerkesztő jegyzetei is ehhez igen sok adatot szolgáltatnak), a Boulanger-mozgalom felfelé ívelését és hanyatlását, Boulanger monarchista kapcsolatait és sok más, e mozgalommal kapcsolatos kisebbnagyobb részletkérdést. A levelezés „Boulanger" anyagát olvasva ismételten meg kell állapítani, hogy a könyvet Engels zsenialitása uralja. Arra már utaltunk, hogy e rendkívül mély elemzések