Századok – 1960

Történeti irodalom - Friedrich Engels; Paul et Laura Lafargue Correspondance (1868–1890) (Ism. Jemnitz János) 394

398 TÖRTÉNETI IRODALOM bérében, de egyben rámutatott ama eshetőségre is, hogy a radikálisok nem fognak különbözni a „többiektől", mottójuk ez lesz: „Hatalmon vagyunk, a köztársaság aludhat ; elég, hogy a miniszteri székeket birtokba vettük, ne beszéljenek nekünk töbhet a megígért reformokról." Miután Engels levelét Lafargueék a Le Socialiste 1885 októberi két számábanleközölték, és mivel Engels gyorsan írott magánlevelének Clemanceau értékelését nem tartotta teljesnek, illetőleg attól félt, hogy sorai félremagyarázhatóak, az újság szerkesztőségéhez írott levelében gondolatait a következőkkel egészítette ki: „először is nincs semmi jogom azt állítani,hogy ha Clemanceau a parlamenti kormányok szokott útján kerül hatalomra, elkerülhetetlenül ugyanúgy jár cl, »mint a többiek«. Ezentúl nem azon emberek közül való vagyok, akik a kormányok cselekedeteit egyszerűen jó vagy rosszakaratukkal magyarázzák. Ezt az akaratot magát is determinálják független tényezők, az általános helyzet. Ezért itt nem Clemenaceau jó- vagy rosszakaratáról van szó. Amiről szó van, az az, hogy a munkások pártjának érdekében a radikálisok olyan helyzetben kerüljenek hatalomra, hogv programjuk gyakorlati végrehajtása legyen egyetlen eszköze hatalmonmaradásuknak.'" (I. köt. 313. 1.) A decazvillei sztrájk tanulságait elemezve a levelezők a munkásmozgalom szempontjából még más fontos következtetésre is jutottak. Engels az önálló parlamenti munkásfrakció megalakulásában nemcsak a polgári radikálisokkal való szakítást látta, hanem egyben az „utópista szocializmus döntő vereségét Franciaországban. Mert a radikálisok mind »szocialisták« a szó régi értelmében; ami fennmaradt Louis Blanc és Proudhon téziseiből, az szolgál számukra szocialista lobogóul; ők képviselik a francia utópista szocializmust, amely az utópiáktól már meg van fosztva ós ennek következtében az egyszerű és puszta frázisra korlátozódik." A munkásosztály önálló politikai erőként való fellépése tehát együttjárt a polgári radikálisokkal való szakítással, és az utópista szocializmus munkásosztályra gyakorolt befolyásának elhalásával (I. köt. 340—341. I.). Az 1886—1890-es periódust felölelő második kötet leveleinek akárcsak ennyire részletes ismertetésére sincs lehetőség. E korszak szintén tele van buktatókkal, mind a francia nemzeti történelmet, mind a munkásmozgalom történetét illetően. A francia politika tengerében a levelezők megállapítása szerint a francia szocialisták hajója is „hányódik, de nem süllyed". Hogy ez a hajó nem süllyedt el, abban nem kis része van Engclsnek, és éppen azoknak a leveleknek, amelyeket az olvasó most megismerhet. Ezek a levelek végigkísérik ős megmutatják a marxisták, anarchisták, posszibilisták, allemanisták, blanquisták egymáshoz fűződő kapcsolatait. E levelezés „gyújtópontjában" ismét a dialektika mesteri alkalmazását kell látnunk. Engels messzemenően megköveteli az elvi tisztaságot ós ennek megfelelően a helytelen nézetekkel szembeni küzdelmet, de sosem téveszti szem elől, hogy ezt a küzdelmet befolyásolja az adott történeti helyzet, a munkásosztály érettsége, valamint az a körülmény, hogy a párt milyen széles munkástömegeket tud magával ragadni. Így érthetjük meg, hogy Engels többször higgadtságra inti a guesdeistákat a posszibilistákkal való harcukban (1887 március, 1889 tavasza, 24., 226—227., 264. 1. stb.), sőt, egy már krónikusan elhúzódó kicsinyes sajtóvitánál figyelemezteti Lafargueot, hogy „ez nem az az út, amellyel párizsi barátaink kivívhatják Franciaország munkásainak megbecsülését" (24. 1.), más esetben viszont ő bírálja Lafargue-ot legélesebben „boulangerista" botlásai miatt és ő követeli meg a Munkáspárttól, hogy távolítsák el (legalábbis egyelőre) azokat a vezetőket, akik a Boulanger-mozgalommal kapcsolatba keveredtek (345—346. 1.). A dialektika alkalmazásával, Engels segítségével, a munkástömegekkel kapcsolatot tartva, velük együtt harcolva sikerült a francia szocialistáknak a marxizmus befolyását a nyolcvanas évek munkásmozgalmában elmélyíteni. Eredményeiket i'jgy tudták elérni, hogy a fő összefüggéseket mindig helyesen látták. Nem mintha a francia szocialisták csalhatatlanok lettek volna, nem követtek volna el esetenként súlyos hibákat. Laura Lafargue a rendjel-botrány kezdetén arról panaszkodik Engelsnek, hogy a „tömegek szégyenletesen apatikusak" (79. 1.), de már néhány nap múlva ő számol be a rohamos erjedésről, hiszen ebben az időben kap új lökést a Boulanger-mozgalom, alakul ki Franciaországban a politikai válság (84.—88. 1.). Engels, a későbbi történeti fejlődést figyelembevéve, úgy látszik maga is tévedett, amikor túlgyors fejlődésre számított (Clemenceau és a radikálisok leszereplése, a forradalmi helyzet kialakulása kérdésében), de ezek a tévedések számbelileg elenyészők, nem jellemzik a leveleket. A forradalmi mozgalom szempontjából optimális fejlődés — mert ez esetben Engels ebből indult ki — elmaradásának rendszerint az volt az oka, hogy a népi tömegek nem mentek harcba saját osztályérdekeikért. Erre a jelenségre a levelekben Engels ismételten rámutat (197., 389—390. 1.). A kibontakozó harcok idején a forradalmi szellem követelte meg, hogy optimális eredményeket várjon, így ezek a tévedések is, mint Mehring Marxról mondja, elkövetőjét dicsérik.