Századok – 1960

Történeti irodalom - Friedrich Engels; Paul et Laura Lafargue Correspondance (1868–1890) (Ism. Jemnitz János) 394

TÖRTÉNETI IRODALOM 397' tunisták" (a burzsoázia J. Ferry vezette szárnya — másképpen „mérsékelt köztársaságiaknak" is szokták őket nevezni — J. J.) vereségét tartotta hasznosnak és sürgetőnek. Ehhez az kellett, hogy az opportunisták jobb- és baloldalról nyomás alá kerüljenek. Ez bekövetkezett. „Hogy a jobboldali nyomás erősebb volt, mint gondolták, az kétségtelen. De ez a helyzetet még inkább forradalmivá teszi." Engels a közvélemény hangulatingadozásáról megállapítja, pusztán arról van szó, hogy a franciák a nyüt monarchistákat és a már meggazdagodottakat előnyben részesítették a holnap konzervatívjaival szemben. Engels hitet tesz amellett, hogy a monarchia Franciaországban lehetetlen célkitűzés, márcsak a különböző trónkövetelők egymást keresztező törekvései miatt is. A francia kispolgár gondolatvilágából kiindulva előre megmondotta, hogy a hirtelen monarchista előretörés láttán a kispolgárság a választások második fordulójában a köztársaságiakra fog szavazni. Levelét végül a következő gondolattal zárja. A köztársaság veszélybe került, de ez a veszély szükséges ahhoz, hogy a kispolgárságot a szélső balszárny felé taszítsa. Engels felidézi 1792—94 tanulságait. Annak idején a külső koalícióval, most a monarchista pártok belső szövetségével szembeni védekezés válhat új fellendülés forrásává, a retrográd erők pedig ma gyengébbek, mint annak idején. Az engelsi előrelátás igazolódott. A választások második fordulójában a köztársaságiak elsöprő győzelmet arattak. A forradalmi válság és a forradalmi erők gyors erőszaporulata azonban elmaradt. Ehelyett a francia politikai élet előterébe került, mintegy a fejlődés jellemző vadhajtásaként, a Boulanger-mozgalom. (A Boulanger-mozgalommal kapcsolatos levélváltásra a későbbiekben még részletesen visszatérünk.) Engels és a francia szocialisták a fentebb vázolt 1885-ös eseményeknél nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a decazvillei sztrájknak, illetőleg annak, hogy a sztrájk nyomán a radikális parlamenti frakcióról a munkásképviselők leváltak, külön csoportot alakítottak s a burzsoázia ellenzékeként léptek fel. Engels 1886. február 16-i levelében a következő sorokat írta Lafarguchoz: „A parlament 11-i ülése történelmi esemény. A jég —- a radikálisok parlamenti teljhatalma — megtört, és nagyon kevéssé számít, hogy hárman, vagy harmincan vállalkoztak-e erre." A munkásfrakció megalakulásával egyidejűleg megingott a „párizsi munkásoknak az a babonás hite, mely szerint, ha a radikálisokon túlmennek, az a köztársaságot veszélyezteti". Ismeretes, hogy minden ország munkásmozgalmának történetében az önálló politikai arculat kialakítása együttjár a polgári radikális áramlatoktól való függetlenedéssel. A társadalom szerkezetéből, a történeti hagyományokból következően a polgári demokratikus irányzatok még ma is számottevő erőt képviselnek Franciaországban. Érthetően a múlt század utolsó harmadában ennél jóval nagyobb befolyással rendelkeztek. A szocialista munkásmozgalom és a polgári radikalizmus ellentétei, ideiglenes akcióegységük a francia történelem fordulóin tanulmányozhatók a> leghehatóbban és ennél a visszatérő problémánál, amely a francia szocialistáknak is sok nehézséget okozott, Engels elemzései a lényeges összefüggéseket világítják meg. A levelezésben Engels 1884 novemberében összegezi a radikálisok soraiban végbemenő változást. „Úgy tűnik, Clemanceau morálisan süllyed, míg politikailag emelkedik — ez úgy látszik a francia burzsoá politikában elkerülhetetlen". (I. köt. 246. 1.) A decazvillei szakítás után e problémára újra visszatér. „Semmi kétségem nincs azirányban, hogy miután Clemanceau és bandája elmerültek a miniszteriális intrikákban, elkapták a parlamenti betegséget, hogy most már nem látják mi történik a Bourbon és Luxembourg palotán kívül, hogy ez számukra a legszebb mozgalom, hogy a parlamenten kívüli Franciaország számukra csak alárendelt szerepet játszik. Ez adja meg számomra ezeknek az uraknak a mércéjét" (I. köt. 341. 1.). Majd megállapítja, hogy a „köztársaság veszélyben" jelszó csak arra jó, hogy a radikálisok kiszolgálják az opportunistákat. Ahhoz, hogy a köztársaság valóban ne legyen veszélyben az szükséges, hogy minden munkást felfegyverezzenek (uo.). A külső vereségek, hazai korrupciós botrányok, a sztrájkok, a kormány brutális elnyomása magyarázta, hogy a 80-as évek közepén a radikális párt a politikai életben előtérbe nyomult. Lafargue 1885-ben a tonkini vereség után írja: „A népi elégedetlenség ellenérc nem lesz forradalom, mégcsak felkelés sem, de a tonkini vereség nagyszerű választási előkészülete annak, hogy a radikálisok hatalomra kerüljenek; és mint ahogy mondta, a radikálisok ki fogják mutatni, hogy ugyanolyan tehetetlenek, mint a többiek" (I. köt. 280. 1.). Engelsnek és a francia szocialistáknak tehát nem voltak illúzióik Clemanceaut és a radikálisokat illetően, mégis fontosnak tartották hatalomra kerülésüket, méghozzá több szempontból is. „Clemenceau mindenképp haladás Ferryvel és Wilsonnal szemben. Nagyon fontos, hogy hatalomra kerüljenek, nem mint a tulajdon védelmezői a kommunistákkal szemben, hanem mint a Köztársaság védelmezői a monarchistákkal szemben. Ebben az esetben kénytelenek lesznek végrehajtani ígéreteiket" — írta Engels 1885 októ-