Századok – 1960
Történeti irodalom - JE. M. STAJERMAN: A rabszolgatartó rend válsága a római birodalom nyugati tartományaiban (Ism. Hahn István) 381
TÖRTÉNETI IRODALOM 381' E. M. ШТАЕРМАН : КРИЗИС РАБОВЛАДЕЛЬЧЕСКОГО СТРОЯ В ЗАПАДНЫХ ПРОВИНЦИЯХ РИМСКОЙ ИМПЕРИИ (Москва, Изд. Ак. Наук СССР. 1957. 509 стр.) JE. M. STAJERMAN : A RABSZOLGATARTÓ REND VÁLSÁGA A RÓMAI BIRODALOM NYUGATI TARTOMÁNYAIBAN A kiváló szerzőnek ez a terjedelmes müve mintegy összefoglalása és továbbvitele azoknak az eddig is nagy figyelmet keltett és részben magyar nyelven is hozzáférhető kutatásoknak, amelyekben az ókori rabszolgatartó társadalom válságának és bukásának kérdéseit elemezte. Míg azonban eddigi kutatásai és tanulmányai jórészének súlypontja a IV. századra esik, jelen múve a válság korábbi szakaszát, a III. századi „katonacsászárok" korát, és ennek is inkább előzményeit, mint következményeit veszi tárgyalás alá. A bevezető fejezet a korszak polgári kutatásának eredményeit elemzi, kiindulva B.osztovcev ismert Császárkori gazdaság- és társadalomtörténetéből, amely nem-marxista nézőpontja ellenére is élesen és nagy tényanyag birtokában vetette fel a kor problémáit. A továbbiakban Altheim és Calderini nagy összefoglaló műveit (Niedergang der alten Welt ill. Le crisi del III. secolo) veszi vizsgálat alá. Altheim a római birodalom válságát — mint általában a politikai és társadalmi élet jelenségeit — a Rankere visszanyúló történetszemlélet alapján — elsősorban külső tényezőknek — a barbár népek „ébredésének" és az ezzel járó katonai átalakulásoknak (lovas harcmodor és páncélos lovasság kialakulása) tulajdonítja, míg Calderini szellemtörténeti beállítottsága a hellén és római szellem kiapadásában látja a válság alapvető tényezőjét. Ezekkel a társadalom belső erőit kellően számba nem vevő elméletekkel szemben a szovjet kutatás — elsősorban Szergejev és Kovaljov jóvoltából — már eddig is meg tudta ragadni e korszak legjellegzetesebb vonását, amennyiben a rabszolgatartó társadalom általános válságának kezdetét a II. század végére, és első nagyerejű kirobbanását а Ш. századra helyezte s e század viharos politikai életében éppen ennek a társadalmi-gazdasági válságnak jelenségeit figyelte meg. De „a rabszolgatartás válsága" fogalmának reális, tényszerű ábrázolásával mindeddig adósunk maradt. Éppen ezt a feladatot vállalja magára Je. Stajerman könyve. A III. század problematikájának megismerésében akadályunk az, hogy nem rendelkezünk egyetlen olyan forrással sem, amely az eseménytörténetet megközelítően is olyan mélységgel és részletességgel tárgyalná, mint ahogy azt a IV. századra vonatkozólag Ammianus Marcellinus történeti műve teszi. A szerző azonban a III. század eseményeire mérvadónak fogadja el a sokat vitatott História Augusta szerzői kollektíváját. A polgári tudományban ma legelterjedtebb keltezéssel szemben, amely Hartke, Straub, Mazzarino és mások kutatásai alapján ezt a kompozíciót a IV. század utolsó éveire teszi és benne a római szenátori rend ideológiájának kifejezését látja, Stajerman konzervatívabb álláspontot foglal el. A műben a 300-as években keletkezett olyan kompilációt lát, amely a galliai nagybirtokos rétegek ideológiáját és érdekeit fejezi ki. A szerző ezt a nézetét egyébként önálló tanulmányban is kifejtette (magyarul az Ókori Egyetemes Történet c. sorozat V. kötetében [Bpest, 1958]). Ez a feltétlen figyelmet érdemlő megoldás sok kérdésre megnyugtató választ ad, pl. a galliai események iránti szembetűnő érdeklődésére, a vallási kérdésekkel szembeni indifferens álláspontra, a galliai eredetű panegyricusok gondolatvilágával való kapcsolatra. Másrészt azonban — pl. az Alexander Severus életrajz „julianusi" vonásai, vagy az Aurelianus Victorral való szószerinti egyezések — szükségessé teszik messzemenő interpolációk feltételezését. A munka első része a válság előzményeit ismerteti és a tulajdonformákban végbement változásokból indul ki. A rabszolgatartó társadalomra —• mint a szerző mondja — kétféle tulajdonforma jellemző: a földre vonatkozó, s a városi (polisz) közösség által korlátozott tulajdon, s a rabszolga-munkaerőre vonatkozó, korlátlan tulajdonjog. A II. században a városi földek megléte még korlátozza az egyéni tulajdonosok saját földjükre vonatkozó jogait (egyrészt azzal, hogy földjeiket nem terjeszthetik korlátlanul, másrészt azáltal, hogy jövedelmüket a városi szegénység és a városi közösség javára teljesítendő hagyományos kötelezettségek terhelik). A ÏII. században, azonban egyre inkább terjed a város territóriumától független, „exemptionált" nagybirtok, amelynek tulajdonosa már nem esik a városi kötelezettségek alá. Ez olyan megfigyelés, ahol a szerző gondolatai feltétlenül gondolatébresztőek, de még nem jelentik a kérdés végleges lezárását. Elvi szempontból — már a szerző korábbi tanulmányaiban kifejtett nézeteivel szemben is — a
