Századok – 1960

Történeti irodalom - JE. M. STAJERMAN: A rabszolgatartó rend válsága a római birodalom nyugati tartományaiban (Ism. Hahn István) 381

382 TÖRTÉNETI IRODALOM szovjet kutatás részéről felmerült az a kérdés, vájjon a polisz-tulajdont a rabszolga-tulajdonnal egyenrangú jellemző tényezőnek kell-e tekintenünk, tehát: a klasszikus polisz-fogalom hanyatlása egyáltalán tünete-e a rabszolgaság hanyatlásának. Másrészt legalábbis kétséges, hogy az Antoninusok korabeli római municipium magán viselte-e még a klasszikus és Marx által jellemzett görög polisz-közösség vonásait. Az a tény maga, hogy föld-magántulajdon mellett városi közföldek is voltak, még nem jelenti a magántulajdoni viszonyok korlátozottságát; másfelől pedig a „városi szegénység" ellátására fordított összegek „közösségi" jellege sem tekinthető tisztázottnak. Bennünk ugyanis a szerző érvelésével szemben két ponton támadtak aggályok. Először: az ármaximálás általában nem jótékonyságifilantropikus lépés, mert azokban a konkrét példákban, amelyeket ismerünk (pl. Hymettius afrieai gabona-akciója, vagy Julianus antiochiai gabonaár-maximálása) a hatósági ár a normális piaci árnak felelt meg — tehát nem volt „filantropikus" adomány-jellege, és ezért nem jelentett anyagi áldozatot a jómódúak részéről. Másodszor: az I—II. századi városokban oly divatos élelemosztogatások a feliratos anyag egyértelmű tanúsága szerint nagyobb mértékben jutottak a jómódú elemek, mint a rászorultak kezébe. Az előbbiek vagy nagyobb mennyiségű, vagy jobb minőségű ingvcn-élelmet kaptak a városi plebs-nél. Végül maga a szerző is rámutat arra, hogy a municipiumok virágkorában a város kormányzásából fakadó előnyök legalábbis ellensúlyozták a vele járó terheket (93 k), — ebből azonban az következik, hogy a hagyományos anyagi kötelezettségek önmagukban nem tekinthetők a vagyonosak magántulajdonát korlátozó tényezőnek. Ha azonban ezek a kételyek helytállóak, aligha tehetjük magunkévá a szerző éles megkülönböztetését a municipális és az exemptionált földbirtokosok között. Hasonlóképpen túlzott az az általánosítása, miszerint a municipális földtulajdonra a rabszolgatartás, a nagybirtokra a colonustartás lenne jellemző — és így a későókorban a nagybirtok haladó szerepet töltött volna be. E felfogás egyoldalúságára a szovjet bírálat már régebben rámutatott. A munka egyik legértékesebb fejezete az, amely a rabszolgatartásban végbemenő változásokat veszi minuciózus megfigyelés alá. Ez a vizsgálódás igen finom elemzéseket követel, mert hiszen a rabszolgarendszer fellazulását e kor törvényhozása még nem regisztrálja. Irodalmi és feliratos anyag bőséges igénybevételével sikerül kimutatnia, hogy míg a köztársaság korában a hatalmas erejű rabszolgafclkelések ellenére az intézmény maga még nem vált problematikussá, a H—III. századi császárkorban a gondolkodók már szükségét látják annak, hogy a rabszolgák egyre erőteljesebben kibontakozó ellenállásával szemben a szükséges ellenszert megtalálják — vagy a végletes szigorban (Pedanius Secundus esete!), vagy a patriarkális viszonyok helyreállításában és a rabszolgák számának mesterséges csökkentésében (Seneca, Plinius). Az uralkodó osztály egyes rétegei közötti felfogásbeli ellentét tükröződik a törvényhozás hol „humanitárius", hol szigorító tendenciájában. De a szerzőnek szerencsés módon sikerül a törvények merev valóságán túl az élet sokkal rugalmasabb valóságát is megragadnia, és a példák során át mutatja meg, mily változatos módszerekkel igyekeztek a császárság korában a rabszolgaságnak „személyes" jelleget adni a rabszolgák osztályharcának tompítása érdekében. A vernák nevelése, a felszabadítás gyakorlata, a felszabadított (és tovább is kizsákmányolt) rabszolgákkal való személyes kapcsolat fenntartása, a rabszolga-collegiumok szervezése, a rabszolgák bevonása a család kultuszába — mind eïlnek a törekvésnek különböző aspektusai. Itt a szerzőnek a marxista módszer következetes alkalmazásával sikerült az elszórt jelenségeket közös nevezőre hoznia, és ebből a rabszolgaság intézményének átalakulására rámutatnia. A rabszolgatársadalom épületében tehát már repedések, fellazulások mutatkoznak. A rabszolgatartás az új magatartás által költségesebbé is vált és ez gazdaságilag a rabszolgatartó municipális középbirtokosokat sokkal súlyosabban érintette, mint a colonustartó nagybirtokot. A szerző azonban úgy látszik, túlságosan koránra keltezi a városi birtokosok gazdasági nehézségeit. Igaz, az Antoninusok korában már találkozunk a városi középréteg húzódozásával tisztségek viselésétől (s cz a kezdődő nehézségek jele), a Digesta azonban még nagyobb súlyt vet az ordo curialis tisztaságának fenntartására, mint az esetleges kiesések pótlására. A jelek szerint csak a Severusolc korában vált szükségessé a városi terhek viseléséről való rendszeres és törvényes gondoskodás. Igen fontosak azok az elemzések, amelyekben a szerző kimutatja (IV. fej.), hogy a rabszolgák jogilag egységes társadalma a valóságban miként tagolódott különböző csoportokra, másrészt kimutatja azt a, már a III. században jelentkező tendenciát, hogy a szabad dolgozókat mennél közelebb hozzák a rabszolgai helyzethez, s a kettőből lényegileg egységes, függő osztályt hozzanak létre (114. Ick. 1.). Ennek, a IV. században már tipikus jelenségnek a szerző már a II—Hl. században is kimutatja egyes homályos és távoli előzményeit. Kérdés csak az, hogy a colonusokat ekkor lehet-e már alávetett, függő helyzetbe juttatott embercsoportnak tekinteni. Hiszen a colonusok egészen a Hl. század