Századok – 1960

Történeti irodalom - Ausch Sándor: Az 1945–1946. évi infláció és stabilizáció (Ism. Ránki György) 378

380 TÖRTÉNETI IRODALOM Az infláció 1945 nyarától a „hiperinfláció" jeleit mutatta. Az árak emelkedése jóval túlhaladta a kibocsátott pénz mennyiségét, a papírpénzforgalom köre fokozatosan szűkült. A pengő teljes csődjét az 1945. december 19-i bankjegylebélyegzéssel s az 1946. január 2-án adópengő bevezetésével igyekeztek megakadályozni. Az első intézkedés hatása pár hétig tartott csupán. Sokkal nagyobb jelentőségű volt az adópengő bevezetése. Eleinte ez csupán indexszám volt az adóbevételek, hitelek valorizálása céljából, később fizetési és forgalmi eszközzé vált. Kedvező hatása a betétállomány növekedése volt, az állami bevételek szempontjából már nem volt különösebb jelentősége. Az adópengő értékcsökkenése csak június 1-től vált rohamossá, mikoris lényegében kényszerárfolyamú állami pénzzé vált, majd június 23-tól teljesen a „sima" pengő funkciójába lépett. A szerző megállapítja, hogy az adópengő és a simapengő viszonylatában nem beszélhetünk a Gresham-törvény fordított érvényesüléséről. A továbbiakban a szerző a magyar hiperinfláció méreteinek legjellemzőbb számait ismerteti, majd rátér, hogyan alakult a külkereskedelem, az ipari tőke s a munkásosztály helyzete a válság alatt. Az előbbivel kapcsolatban rámutat, hogy a legális állami külkereskedelem mellett jelentős volt a csempészforgalom s a különböző magánkonpenzációk rendszere. Sajnos a legális külkereskedelem tárgyalásánál a szerző nem foglalkozik azzal, hogy a jóvátétel az általa rajzolt képet milyen mértékben módosította volna. Igen érdekes a szerző állítása, mely a csempészkéreskedelem volumenét nagyobb méretűre becsüli, mint a hivatalos külkereskedelemét. Az ipar helyreállítása az állami hitelek segítségével történt, mely a tőkéseket jelentős inflációs nyereségekhez juttatta, noha ezt a munkásosztály vezetése alatt álló állami szervek (Gazdasági Főtanács) részben, különösen a nagyvállalatok esetében korlátozták. A szerzőnek az ipari tőke helyzetéről azonban inkább csak mozaikszerű, semmint átfogó képet sikerült rajzolnia. A munkásosztály soraiban az infláció reálbércsökkentő hatását az állam csak kis mértékben tudta csökkenteni. 1945 végén a munkabér alacsonyabb volt, mint azt az ellátási helyzet indokolta volna. 1946. február 1-től a párt és a szakszervezetek harcának eredményeként sikerült bevezetni a mozgó bérskálát, mely azonban csak időlegesen tartotta fel a reálbérsüllyedést. Nem tudunk teljesen egyetérteni a szerző álláspontjával, mely a kalóriabérrendszer egyenlősítő jellegét kritizálja, hiszen tekintettel arra, hogy ez a bér a legminimálisabb létfenntartás fedezésére volt csupán elegendő, nehéz lett volna a kvalifikált munkának megfelelő differenciáltságot létrehozni. A stabilizációval foglalkozik a munka utolsó fejezete. A stabilizációt — mint ismeretes — a MKP 1946 tavaszán tűzte napirendre, érdeke volt a tőkésosztály nagyrészének is, mely azonban a végrehajtás módszerében ellentétes nézetet képviselt. Nézeteltérés volt a nemzeti jövedelemnek az államháztartás által igénybevehető részét illetően. A bér- és árszínvonalat előre meghatározták, kb. 50%-os bérszínvonalat irányoztak elő, ez az adott helyzetben feltétlenül szükséges volt. A paraszti jövedelmeket az agrárolló segítségével fogták meg. A bérszínvonal továbbra sem tett nagy különbséget a szak-és segédmunkás között, s a tisztviselők fizetése csupán kb. 30%-a volt a háború előttinek. Az árszínvonal az 1939-es évek kb. 3,6-szorosa lett. A munka ezután a stabilizációs pénz- és hitelgazdaságot elemzi, rámutatva a deflációs politika sajátosságaira, arra, hogy 1946 októberétől már az államháztartás szülpégleteinek csupán néhány %-át fedezte a jegybankhitel. Ami a magángazdaságot illeti, itt a jegybank előre meghatározott tervszerű hitelpolitikát folytatott. A bankok lényegében saját pénzeszközeik 1/3-ából nyújthattak szabadon hiteleket. Nem elég világos itt az állami kezelésben levő nehézipar deficitje s a stabilizáció menete közti összefüggés. Befejezésül a munka az államháztartás, a termelés s a reálbérek alakulását vizsgálja a stabilizáció időszakában. Itt rámutat, hogy az államháztartás szükséglete — melyet a jóvátétel mintegy 40%-ban terhelt — különösen magas adóterheket tett szükségessé, de sikerült a kiadások 80%-át a rendes bevételekből fedezni. A stabilizáció után az újjáépítés üteme lassult, beruházási hitel alig volt, csak 1947 tavaszától növekedett. A nyersanyag- s forgótőkehiány itt sok nehezséget okozott. Deflációs válságra azonban komolyabb mértékben nem került sor. 1947 elején az ipari termelés kb. 90%-a, a rendelkezésre álló élelmiszermennyiség kb. 70%-a volt az 1938-asnak. Tekintettel arra, hogy a munkásosztály reálbére is magas, kb. 70% volt, így elsősorban az élelmezési helyzet volt a nemzetgazdaság szűk keresztmetszete, mely azonban a stabilizáció sikerét alapjában már nem veszélyeztethette. Ausch Sándor munkája érdekes és tanulságos olvasmány, megjelenésével a hazai marxista közgazdasági s gazdaságtörténeti irodalom értékes munkával gazdagodott. RÁNKI GYÖRGY