Századok – 1960
Történeti irodalom - Ausch Sándor: Az 1945–1946. évi infláció és stabilizáció (Ism. Ránki György) 378
TÖRTÉNETI IRODALOM 379' mêlés durván számítva 30%-kai nőtt, tehát nagyobb mértékben, mint akár a 20-as, akár a 30-as évek ciklusában összesen, s tegyük hozzá, a fellendülés a fogyasztási ipart is érintette. Ha azt állította volna a szerző, hogy elsősorban a nagy vállalatok voltak ,e fellendülés haszonélvezői, azzal egyet tudtunk volna érteni. De nem felel meg a valóságnak az olyan beállítás, mely kétségbe kívánja vonni, hogy a kisebb tőkés vállalatok is haszonélvezői voltak a konjunktúrának. A közölt számítás (28.1.) egyrészt nem alkalmas a szerző által előadottak bizonyítására, mivel csupán 1939 tavaszáig terjed, másrészt a leközölt adatok így is, 1939-re, már a kis vállalatoknál is nyereségnövekedést tüntetnek fel, 1937-hez, az előző ciklus tetőpontjához képest. A pénzügyi mechanizmus tárgyalása is többször leegyszerűsített, különösen az infláció 1938—40 közti szakasza kívánna mélyebb elc-mzést. Ugyanezt mondhatjuk a dolgozók helyzetérc vonatkozó részekről, amelyek túl egyszerűen akarják bemutatni a hadigazdaság s a munkásosztály helyzete közti — az életben sokkal bonyolultabb — összefüggéseket. Túlzottnak tűnik a szerzőnek az az állítása is, mely a magyar burzsoázia háború alatti nyereségének növekedését az amerikaival kívánja összehasonlítani. Hiszen változatlan áron Magyarországon kétszeres volt a profitok növekedése, az USA-ban pedig négyszeres. E fejezet jó néhány hiányosságával kapcsolatban még egy kérdést szeretnénk felvetni. A munka első fejezetében az infláció általános törvényszerűségeit tárgyalva szerző megállapítja, hogy azon árucikkek ára emelkedik leggyorsabban, melyeket az állam vásárol, s éppen eáten keresztül érvényesül az infláció differenciált hatása a tőkés osztályon belül, a hadiszállító monopolisták javára. A magyar infláció mérete kapcsán az áremelkedéseket nem vizsgálja differenciáltan. IIa az áremelkedések adatainak utána nézünk, úgy azt tapasztalhatjuk, hogy a második világháború idején Magyarországon nem a nehézipar termékeinek — melyeket az állam leginkább vásárolt — árai emelkedtek leggyorsabban. Tehát vagy a tétel általános érvénye vonható kétségbe, vagy pedig a magyar fejlődés olyan sajátosságáról van szó, mely magyarázatot érdemelt volna, s mellyel a szerző adós maradt. (Meg kell jegyezni, hogy hasonló sajátosságra az 1946 utáni helyzetben már rámutat a szerző.) A háború utáni infláció tárgyalása természetesen a nemzetgazdaság 1945 utáni helyzetének ismertetésével kezdődik. A háború a magyar nemzeti vagyon 40%-át tönkretette. A nemzeti jövedelem 55%-kal volt alacsonyabb, mint a világháború előtt, kisebb volt, mint az első világháború után. Súlyosbították a helyzetet a jóvátételi kötelezettségek, melyek az évi nemzeti jövedelem 10%-ára rúgtak. A munkaerőhelyzet is kedvezőtlen volt, többek között az igen rossz élelmezési viszonyok következményeként. A termés 50%-kai kevesebb volt, mint a háború előtti, az állatállomány vesztesége még jelentősebb volt. Ily módon a rendelkezésre álló élelmiszerek még kalóriában is csupán 60%-át fedezték a szükségesnek. Magyarország élelmezési helyzete Európa-szerte1 a legroszszabb volt. Az alapanyagtermelés helyzete is rossz volt, bár itt viszonylag gyors volt a javulás, amiben az államosítás hatásán kívül az is szerepet játszott — erre a szerző nem mutat rá —-, hogy a háborús veszteségek viszonylag kisebbek voltak. A feldolgozóiparnak 1945 nyarán 61, 1946 januárjában 90%-os kapacitása volt. Figyelembevéve a háború alatti kapacitásnövekedést, ez már a háború előttinél magasabb termelést biztosíthatott volna. A szerző ezt nem hangsúlyozza eléggé, viszont helyesen mutat rá, hogy egyes szűk keresztmetszetek akadályozták ennek kihasználását. Így az alacsony termelékenység, a nyersanyaghiány — melyen a Szovjetunióval kötött szerződés csak kis mértékben segített — 1945 végén az ipari termelés 40, 1946 nyarán 70%-a volt a háború előttinek, de a nehézipar (vas, gép és vegyészeti ipar) már valamivel túl is haladta azt. Igen fontos — sa háború utáni gazdasági helyzetet tárgyaló munkákban meglehetősen elhanyagolt — kérdés volt a vállalatok forgótőkehiánya, mely az árukészletek megsemmisüléséből származott, s melyen a bankhitelek sem segíthettek, mivel a betétek elvesztették értéküket. így a magánhitelek forrása csakis a jegybank lehetett, ez lehetővé tette viszont, hogy az inflációs hitelben bizonyos tervszerűség érvényesüljön. S bár a hitelek, még a valorizáltak is, a tőkések hasznát eredményezték, az újjáépítés meggyorsításával a dolgozók érdekét is szolgálták. Ez a katasztrofális gazdasági helyzet volt az infláció oka -— mutat rá a szerző —, mely 1945 nyarán indult meg, s a világon eddig a legnagyobb méretet öltötte. A továbbiakban az infláció mértékének legfontosabb ismérveit kíséri nyomon, az árszínvonal alakulását s a kibocsátott pénz mennyiségét. Az árszínvonal általában aranyban kifejezve igen alacsony szokott lenni. Magyarországon némi eltérés mutatkozott ebben a nagy élelmiszerhiány miatt, melynek következtében számos cikk ára dollárban magasabb volt, mint a háború előtt. Az árszínvonal alakulásával kapcsolatban igen értékes a budapesti s vidéki árszínvonal közti óriási különbség magyarázata.
