Századok – 1960
Történeti irodalom - Kovács Endre: Magyar–délszláv megbékélési törekvések 1848/49-ben (Ism. Katus László) 370
372 TÖRTÉNETI IRODALOM Czartoryskiék programjának legfőbb ellentmondása az volt, hogy a kelet-európai népek együttműködésének és a nemzetiségi kérdés föderatív úton való rendezésének lényegében haladó célkitűzései egy egészében véve konzervatív arisztokratikus koncepcióba illeszkedtek bele. Az egész kelet-európai nemzetiségi kérdéskomplexumot végeredményben alárendelték a lengyel kérdés reakciós-jellegű megoldásának. A Czartoryski-tervek célja nem a délkelet-európai népek felszabadítása, a nemzetiségi ellentétek végleges megoldása volt, hanem kedvező nemzetközi helyzet teremtése a lengyel nemesi szabadságmozgalom számára. Ebből következett a Czartoryski-cmigráció másik alapvető gyengesége: a keleteurópai nemzetiségi problémákat -—• amelyek a legszorosabb összefüggésben állottak a társadalmi haladás, a polgári demokratikus forradalom ügyével — pusztán diplomáciai akciók segítségével kívánta megoldani, anélkül, hogy terveit eleven kapcsolatba hozta volna az itt élő népek forradalmi mozgalmainak tényleges menetével. Ilyen körülmények között a lengyel diplomáciai akciók már eleve nem Ígérhettek sok sikert. Jelentőségüket és pozitív szerepüket ennek ellenére sem szabad lebecsülnünk: legalább elvi síkon rámutattak a nemzetiségi kérdés megoldásának járható útjára, mindkét táborban állandóan ébrentartották a megegyezés és együttműködés szellemét, elősegítették a szembenálló álláspontok világos megfogalmazását. Mind a konkrét nemzetiségi követelések minimumának, mind a magyar kormányzat által megadni szándékolt engedmények maximumának leghatározottabb, programszerű megfogalmazásai közvetett vagy közvetlen összefüggésben vannak a lengyel diplomácia kezdeményezéseivel. A nemzetiségi kérdésben nem a diplomácia, hanem a Habsburg-birodalom belső erőviszonyainak, a forradalmi és a reakciós erők harcának alakulása mondta ki a döntő szót. Ezeknek az egymással szembenálló erőknek — rendkívül bonyolult és ellenmondásos folyamatok során kialakult — eredője olyan irányban hatott, hogy szükségszerűvé és elkerülhetetlenné vált a magyarság és a nemzetiségek összeütközése. Kovács Endre tanulmánya élesen rámutat mindkét fél felelősségére: a nemzetiségi mozgalmak reakciós vezetőinek szövetségére a bécsi ellenforradalommal, valamint a magyar kormányzat a feudális eredetű politikai nemzet fogalmából és a helytelenül alkalmazott liberális szemléletéből következő hibás nemzetiségi politikájára. Különösen értékes adatokat hoz a tanulmány a magyar szabadságharc teljes összefüggésében még mindig feltáratlan nemzetiségi politikájának megismeréséhez. Ezeknek az adatoknak a világánál még inkább kidomborodik a magyar kormányzat felelőssége a nemzetiségi kérdés megoldatlansága tekintetében. A nemzetiségi igényeknek egyértelműen megfogalmazott minimuma és a magyar kormányzat részéről megadható engedmények maximuma korántsem fedték egymást, s az egész szabadságharc folyamán alig történt lényeges közeledés a két álláspont között. Az egyik részről a kollektív nemzetiségi jogok elismerésének és a területi autonómiának a követelése, a másik részről viszont az egyetlen magyar politikai nemzet elméletéhez, Magyarország területi egységéhez és integritásához való merev ragaszkodás, s ezen belül csupán egyéni polgári szabadságjogok és igen korlátolt nyelvi és kulturális jogok elismerése: ez az ellentét olyan mély szakadékot vont a magyar és a nemzetiségi mozgalmak közé, amelyet diplomáciai akciókkal nem lehetett áthidalni. 1848 tavaszán még bizonyos mértékig menthető a feudális nemzetszemlélet ben nevelkedett, s az egyéni szabadságjogok mindent megoldó erejében őszintén hívő magyar nemesi politikusok elégtelen és a helyzet magaslatára felemelkedni képtelen nemzetiségi politikája. Annál súlyosabban nehezedik azonban reájuk a felelősség annak a lehetőségnek az elszalasztásáért, amely 1849 tavaszán — a diadalmas tavaszi hadjárat sikerei nyomán, az oktrojált alkotmány miatt elkeseredett, s egyre inkább a haladó baloldali erők befolyása alá kerülő nemzetiségek körében úrrá lett magyarbarát hangulat következtében — a magyarok és a nemzetiségek közti forradalmi együttműködés létrehozása számára megnyílt. Pedig ekkor már mindenki előtt nyilvánvalóvá válhatott, hogy két fronton egyszerre nem lehet eredményesen harcolni. Vagy reális és határozott nemzetiségi politika — a nemesi nemzetszemlélet illúzióinak feladásával és a nemzetiségek jogos követeléseinek teljesítésével —, s az ország nem magyar népeivel szövetkezve közös küzdelem a szabadságért és a polgári forradalom győzelméért; vagy kompromisszum Ausztriával és a Habsburgokkal a nemzetiségekkel szemben, de ugyanakkor lemondás mind a szabadság, mind a polgári átalakulás teljességéről. Ez a kérdés, amely ekkor merült fel először ily húsbavágó élességgel, több mint félévszázadon át egyik alapvető létkérdése maradt a soknemzetiségű Magyarországnak, s megoldásától függött jövője. A nemzet legjobbjai — sajnos már csak későn, a bukott forradalom utáni emigrációban — egyre határozottabban az első alternatíva mellett foglaltak állást; a magyar uralkodó osztályok zöme azonban 1861-től a második utat választotta, s 1867-től kezdve ez határozta meg Magyarország sorsát egészen széthullásáig.
