Századok – 1960
Történeti irodalom - Kovács Endre: Magyar–délszláv megbékélési törekvések 1848/49-ben (Ism. Katus László) 370
TÖRTÉNETI IRODALOM 371 ütközését fékezni, megállítani, az ellenforradalmi erők elleni közös küzdelemmé fordítani igyekeztek. A tanulmány elsősorban a lengyel Czartoryski-féle emigrációnak a Krakkói Állami Levéltárban őrzött, eddig még kiadatlan és magyar szempontból kiaknázatlan iratanyagára támaszkodik. Kovács Endre azonban jóval többet nyújt, mint a Czartoryski-diplomácia magyarországi akcióinak történetét; a Czartoryski-anyag csak ugródeszka számára, amelyről nekilendülhet az egész problémakör kifejtésének a teljes eddigi irodalom felhasználásával, eredményeinek új szempontú összefoglalásával. Tanulmányából így — gyökereinél megragadva, előzményeiből kifejtve — kibontakozik előttünk a délszláv—magyar viszony fejlődésének képe, az 1848—49-es nemzetiségi problémák egész komplexumának összefüggésébe állítva. A bevezetés rámutat az egész probléma gyökerére: a kelet-európai soknemzetiségű Monarchiában az a körülmény, hogy kisebb-nagyobb időbeli eltéréssel valamennyi nép a burzsoá fejlődésnek ugyanazon a folyamatán ment keresztül, nem a közös, az összekapcsoló, hanem a szembeállító, a polgári nacionalista ellentéteket kiélező tényezők előtérbenyomulását eredményezte. Ugyanakkor azonban valamennyi nép érdeke volt a mindnyájuk haladását egyaránt gúzsbakötő reakció elleni közös fellépés. A forradalmak évének nagy kérdése Kelet-Európában tehát ez volt: vajon melyik az erősebb: a nacionalista ellentétek-e vagy a haladás, a polgári átalakulás közös érdeke ? Végül is az előbbiek bizonyultak erősebbnek; de, hogy az egymással szembenálló népek legjobbjai érezték ennek tragikumát, s igyekeztek más irányba terelni az események menetét, azt bizonyítja a Kovács Endre által felsorakoztatott gazdag tényanyag is. A belső társadalmi és politikai programját illetően konzervatív Czartoryski-emigráció felismerte a kelet-európai térség kis népeinek egymásrautaltságát a Habsburg, a cári és a török elnyomással szemben, s diplomáciai tevékenységét már az 1830-as évek második felétől kezdve ezen elnyomott népek összefogásának szolgálatába állította. Diplomáciai akcióinak középpontjában — román koncepciójának meghiúsulása (1842) óta — a délszlávok állottak, s egy erős balkáni délszláv állam létrehozásában látta a többi kelet-európai nép, elsősorban a lengyelek, felszabadításának első lépését. Czartoryski ügynökei — Czajka-Czajkowski, Franciszek Zach és Janusz Woronicz-Werner ettől kezdve jelentős szerepet játszottak a délszláv politika alakulásában. Ebben a délszláv-súlypontú koncepcióban helyet kapott a magyarországi nemzetiségi mozgalmak közötti kapcsolat és együttműködés létrehozása, valamint a nemzetiségeknek a magyarokkal való kibékítése és a Habsburgok elleni közös harca is. Kovács Endre helyesen állapítja meg tanulmányában, hogy a Czartoryski-diplomácia szerepe 1848—1849-ben jóval nagyobb volt, mint ázt eddig történetírásunk feltételezte. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy Czartoryskiék akciói éppoly eredménytelenek maradtak, mint minden egyéb diplomáciai kísérlet a Monarchia forradalmi erőinek egyesítésére az ellenforradalommal szemben. A tanulmány olvasása közben felmerülő legizgalmasabb kérdés tehát az, hogy mi volt ennek az oka. Hiszen Czartoryskiék dolgozták ki azt a reális tervet, amelynek alapján egyedül volt lehetséges valamiképp megoldani a bonyolult nemzetiségi problémákat: Magyarország föderatív átalakításának tervét, s ennek érdekében igen rugalmas, mindig az adott körülményekhez alkalmazkodó gyakorlati diplomáciai akciókat is kezdeményeztek. Kovács Endre biztos ítélettel igazít el bennünket a forradalom és szabadságharc nemzetiségi vonatkozásainak rendkívül bonyolult és szövevényes útvesztőjében. Mind az egyes nemzeti mozgalmak osztályösszetételének, vezetésük különböző irányainak, taktikájának, mind a magyar nemzetiségi politika alakulásának világos, jól követhető elemzése jelentős nyeresége szakirodalmunknak. Van ugyan egy jelentős mozzanat, amelyre az olvasó feltétlenül magyarázatot vár, de sajnos nem kapja meg —• valószínűleg a kielégítő magyarázatot szolgáltató forrásanyag hiánya miatt. A kérdés: a Czartoryski-diplomácia miért csak akkor avatkozott bele aktívan a magyarországi események menetébe, amidőn a magyarok és nemzetiségek együttműködésének vagy szembenállásának nagy kérdése már végérvényesen és végzetesen eldőlt? Bystrzonowski 1848. május 3-án kapta meg utasítását magyarországi működésére, s csak október 22-én érkezett meg Belgrádba akciójának megkezdésére. A közbeeső sorsdöntő hónapokban a Czartoryskidiplomácia lényegében nem tett semmit a magyarországi helyzet tisztázása érdekében. Mi volt Bystrzonowski késlekedésének oka? Erről a tanulmány sajnos nem szól. Ez a késlekedés azonban — bármennyire csökkentette is Czartoryskiék eredményes fellépésének esélyeit — végső soron mégsem tekinthető döntő mozzanatnak az alapvető kérdés — a Czartoryski-diplomácia eredménytelenségének — megválaszolása szempontjából. Ennek okai — amint a tanulmány szépen kifejti — egyrészt magában a Czartoryskidiplomácia belső ellentmondásosságában, másrészt a magyarországi nemzetiségi viszonyok rendkívüli bonyolultságában rejlettek. 24*
