Századok – 1960

Történeti irodalom - Bán Imre: Apáczai Csere János (Ism. Heckenast Gusztáv) 363

TÖRTÉNETI IRODALOM 365' szövegén alapulnak, forrásai között e helyen mégis Altliusiusra hivatkozik. Bán Imre nagyon helyesen mutat rá ennek a hivatkozásnak a jelentőségére, hiszen „Althusius János kora valamennyi haladó politikai elméletét nagyszabású rendszerré építette ki, s nevének hangoztatása a XVII. században nyílt politikai színvallásnak számított" (338.1.). „Éppen ezért nyomatékosan fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a zsarnokölés századok óta vitatott teóriájának tankönyvbe való átvétele 1654-ben Erdélyben a politikai színvallás jelentőségével bírt." (342. 1.) Később, az 1655. szeptember 24-i vita kapcsán mégis úgy gondolja, hogy Apáczai „eszmeileg, a bibliai tanításon belül, még a zsarnokölés jogosságát is ki merte mondani, eszébe sem jutott azonban, hogy mindezt a magyar viszonyokra alkalmazza" (442.1.). Véleményünk szerint a zsarnokölés ideájának és ez idea magyar viszonyokra való alkalmazásának egysége nem Apáczaiból, hanem az 1655-ben adott erdélyi politikai-társadalmi helyzetből hiányzott. Nincs sem okunk, sem jogcímünk feltételezni azt, hogy Apáczai nem tudta a zsarnokölés elméletét hazai viszonyokra alkalmazni, ezzel szemben tény, hogy a zsarnokölés lehetősége nem állott fenn: nem II. Rákóczi György élete forgott veszélyben 1655. szeptember 24-én. S ez a második kérdés: veszélyben forgott-e Apáczai élete? Bán Imre véleménye szerint nem. A fejedelem csak annyit mondott: „Mást ne tanítson, mert. . . valaki mást 1 tarnt, a Marosba vettetem vagy a toronyból hányatom le !" Bán szerint ez egyrészt csak a jövőre vonatkozik: „ha valaki ezentúl mást tanít", másrészt pedig „а XVII. század Erdélyében . . . könnyen dobálták a nagy szavakat . . ." (444—445. 1.). Nehéz ma már eldönteni, közvetlen életveszélyben volt-e akkor Apáczai. Az kétségtelen, hogy eddig olyasmit tanított, amiért ezentúl halálbüntetés jár. És hogy a „nagy szavakat" mikor • mennyire veszik komolyan, sok mindentől függ. Az 1655. szeptember 24-i vita előzményeinek és lefolyásának részletes ismertetéséből világos, hogy Basire alattomos vádaskodásával, Apáczai vitára provokálásával meg akart szabadulni nála nagyobb tudású, s vele politikailag ellentétes állásponton levő fiatal kollégájától. Apáczai „megfúrása" azonban túl jól sikerült! Basire maga sem akart ennyit elérni. „Valószínűleg megdöbbent attól a hatástól, amelyet rágalmaival elért, s bizonyára nem puszta képmutatás volt részéről, hogy bocsánatot kért Apáczai számára" — mondja finom pszichológiával Bán Imre. De éppen ez a mozzanat mutatja a fejedelem fenyegetésének veszedelmes voltát. Természetesen nem Basire kétes szándékú és értékű közbenjárása, hanem a fejedelem nevelőjének és Apáczai atyai barátjának, Keresztúri Pálnak a fellépése lehetett a kétségtelen politikai tekintetek mellett a legnagyobb hatással Apáczai sorsának alakulására. Egyévi állástalanság után a kolozsvári kollégium élére helyezték, valószínűleg Bethlen János jóvoltából. Bán Imre szerint „a fejedelmi udvar nem szánta lefokozásnak az alsóbbrendű kolozsvári iskolához való áthelyezést, s Apáczai sem érezte annak", sőt „szinte bizalmi állásnak érezhette" (453. 1.). Mindez nézőpont kérdése. Az állástalansághoz képest a kolozsvári igazgatóság valóban nem „lefokozás", sőt „szinte bizalmi állás". De nem hisszük, hogy Bán Imre ebből a szempontból nézné a dolgot. Hiszen előzőleg (437. 1.) , helyesen mutatott rá arra, hogy Basire meghívása Bisterfeld örökébe „Apáczai tudatos mellőzését jelentette". A mellőzést követte a fejedelem szemében való kompromittálás, a fővárosból való eltávolítás, az áthelyezés az ország egyetlen akadémiájáról egy éppen leégett vidéki kollégium élére. Ebben az összefüggésben a Kolozsvárra helyezést igazán nem mondhatjuk a fejedelmi bizalom megnyilvánulásának. Apácai hivatástudatának és szervezőtehetségének viszont megkapó bizonyítéka a kolozsvári kollégium felvirágzása Erdély bukása idején. Utolsó észrevételünk Apáczai életének tragikumára vonatkozik. Bán Imre úgy gondolja, hogy „Apáczai nem keserűséggel szállt sírjába: tudta, hogy többet tett, mint amennyire életereje képesítette, s a jól végzett munka tudata az egyetlen jutalom, amelyet az Apáczaihoz hasonló jellemeknek a földi pálya nyújthat" (538. 1.). Egyet kell értenünk Bán Imrével abban, hogy senki nem tett annyit a korszerű tudományosság megismertetéséért és terjesztéséért Erdélyben, mint Apáczai. Mégis, ha a „jól végzett munka" mellett a meg nem valósult tervekre s az elgáncsolt lehetőségekre is gondolunk, a gyulafehérvári mellőzésre, a meg nem valósult Akadémiai tervezetre, s a Philosophia naturalis lehangoló szubjektív megjegyzésére: ,, . . . a zavaros körülmények és a makacs betegség miatt megelégedtünk avval, hogy Scriboniust, e ramusi szerzőt, a mi módszerünkkel egyeztessük és kitöltsük, másnak engedve át, hogy őt Matthiolinak Dioscorides-kivonatávaí . . . kiegészítse" (535. 1.) —, akkor nem tudunk egyetérteni a szomorú erdélyi valóság megszépítésével, s Bethlen Miklós kifakadását érezzük tragikusan igaznak „az ostoba háládatlan magyar világ"=ról, amely „őreá méltatlan volt". Apáczai életének tragédiája azonban nem jelenti az életmű kudarcát. Bán Imre monográfiájának zárófejezete a tanítványok sorát és a mű utóéletét vizsgálja. Apáczai