Századok – 1960

Történeti irodalom - Bán Imre: Apáczai Csere János (Ism. Heckenast Gusztáv) 363

364 TÖRTÉNETI IRODALOM vált, anélkül azonban, hogy a rendszernek korához mérten is teljes átfogásához valaha eljutott volna" (187.1.). Akadályozta ebben puritán biblicizmusa és matematikai képzettségének alacsony színvonala. Descarteshoz való viszonyát Bán Imre az egész későfeudáliskori magyar kultúrtörténeti fejlődésre általánosítja: „А XVII. század derekán a magyarság legjobb elméi képesek arra, hogy a polgárosult Nyugat szellemi áramlataira felfigyeljenek, de hogy ezek komoly társadalomformáló erővé váljanak, mint a humanizmus vagy a reformáció, nincs többé lehetőség egészen a felvilágosodás megerősödéséig." (192.1.) Az Apáczai-monográfiának csaknem fele a Magyar Encyclopaedia elemzésével foglalkozik. Megvizsgálja forrásaihoz való viszonyát és részletes forráskritikai elemzéssel mutatja be Apáczai munkamódszerét. . . . első tudomány tárunk anyaga lényegében Descartes, Ramus, a ramista Scribonius, a kartéziánus Regius, a puritánus Fennerus és Amesius, a politikailag erősen haladó Althusius, végül az enciklopédista Alsted műveiből került össze. Ramus és Scribonius kissé már elavult, Alstedből is szüremlett be némi áltudományos anyag, de a nyolc szerző közül legalább hat saját korában a haladás élvonalába tartozott." (175. 1.) A mű szerkezete kerek ós logikus, szerzőjének önállósága nem a feldolgozásban, hanem forrásainak megválogatásában van. Igen nagy terjedelmet biztosít a természettudományoknak. Természettudományi nézeteinek gerincét Regiusnak Descartesnál bátrabb és következetesebb fizikájából vette át, határozottan állást foglal a kopernikusi világkép mellett, s megemlékezik a tudomására jutott legújabb felfedezésekről, pl. a mágneses jelenségekről is. Végeredményben a tudományok egész körét meg tudta szólaltatni magyarul, „mégpedig nem csupán a polgári praktikumok színvonalán . . . hanem komoly elméleti rendszerezéssel." (389. 1.) Vele kezdődik a modern magyar értekező próza kialakulása. A történész-olvasót természetszerűen az Enciklopédia történeti része érdekli legjobban. „Az ekkédig megtörtént dolgokról" szóló IX. rész azonban nem történelmet, csak száraz kronológiát ad, s Bán Imre megalapozott ítélete szerint a nagy mű gyengébben sikerült részei közé tartozik. Feltűnő, hogy a magyar történeti adatokat is (az egy Szent István királysága kivételével) Alsted enciklopédiájából veszi át, tehát nem ismeri (vagy tudatosan mellőzi ?) a humanista magyar történetírás alkotásait. Mégsem következtethetünk ebből Apáczai történeti érdeklődésének vagy érzékének fogyatékosságára, mert saját kora eseményeit igen ügyesen, a lényeges mozzanatok szem előtt tartásával foglalja összo, s ezzel érdekes helyet biztosít magának a XVII. századi magyar historiográfia még megíratlan történetében. 1653 nyarán tért vissza Apáczai Erdélybe. Gyulafehérváron belekerült a hazai puritánus mozgalom sodrába, s mint a haladó társadalmi erők legátfogóbb műveltségű és legmélyebb pedagógiai hatású exponense, hamarosan a feudális és ortodox klerikális reakció támadását vonta magára. Apáczai monográfusa az életrajzi adatok kronológiai rendjébe iktatja és gondosan elemzi a ránk maradt munkákat, a gyulafehérvári székfoglalót, a gyermek I. Rákóczi Ferencnek ajánlott Magyar Logikácskát és Fortius Tanácsát, a kolozsvári székfoglalót, elsőízben ismerteti Apáczai utolsó művét, a Porcsalmi András másolatában fennmaradt Philosophia naturalist, s lelkiismeretesen regisztrálja az elveszett Apáczai-írásokat. A történész számára azonban Apáczai politikai és társadalmi szerepének problémái a legérdekesebbek Erdély hanyatlásának és bukásának tragikus éveiben. A puritánus Apáczai útja a puritánus mozgaloméval azonos. így kerül szembe II. Rákóczi Györggyel, s a fejedelem által megtestesített feudális reakcióval és református ortodoxiával, így jut el a puritánusokban belső támaszt kereső Barcsay Ákos oldalára, s mivel a XVII. századi Erdélyben a haladó értelmiségi nem lehet meg feudális patrónus nélkül, így találjuk meg Apáczai mögött azokat a feudalizmuson helül még haladni képes világi hatalmasságokat, akik működését jóindulatú pártfogásukkal lehetővé tették: Lórántffy Zsuzsannát és Bethlen Jánost. A puritánus mozgalom történetének néhány részletkérdésében Bán Imre korrigálja eddigi történetírásunk, elsősorban Makkai László egyes megállapításait. Így pl. kimutatja, hogy az Apáczai részvételével állítólag~~1654. június 11-én Kolozsváron tartott puritánus gyűlésről szóló híradás Gyalui Farkas hibás szövegközlésén alapul, s minthogy Apáczai ekkor nem járt Kolozsváron, megdől Makkainak az Apáczai-kezdeményezte puritánus szervezkedésről szóló hipotézise. Ugyancsak szövegfilológiai vizsgálattal dönti meg Bán Imre azt a régebbi, Makkai által is elfogadott hipotézisét, hogy a Magyar Enciklopédiának a zsarnok törvényes uralkodóvá válásáról szóló tétele (a.zsarnok törvényes uralkodóvá lesz akkor, ha a nép „meggyőzettetvén" azaz leigáztatván, neki az ő méltóságát — érts: szuverenitását — átengedi) Cromwell mint Lord Protector uralmának törvényességére céloz; Apáczai ugyanis ezt a megállapítást Fennerus 1585-ben írt könyvéből vette át. A továbbiakban néhány kérdésben korrigálni szeretnők Bán Imre értékelését, éppen könyvének adatai alapján. Apáczainak a zsarnokölésről szóló tézisei Fennerus