Századok – 1960

Tanulmányok - Nemes Dezső: A népi Magyarország fejlődése 1945–1960 1

28 NEMES DEZSŐ Az MDP Központi Vezetősége 1953 júniusában feltárta az alapvető hibák tényeit. Emlékezetes azonban, hogy a hibák forrásainak alapos elemzése elmaradt és ez lehetőséget adott arra, hogy a hibák okait különféleképpen magyarázzák. Ekkor lépett akcióba Nagy Imre, aki a már ismert, korábban már egyszer visszavont antimarxista nézeteit igyekezett feleleveníteni, a párt és a kormányzat politikájában érvényre juttatni, részben sikerrel. A párt első titkára Rákosi maradt, a miniszterelnöki székben viszont Rákosit felváltotta Nagy Imre. Elkezdődött a pártvezetésben és a kormányzatban a huzavona és az elvtelen kompromisszumok politikája. Az elkövetett hibák kijavítása részben ugyan megtörtént, de ez is igen vontatottan, ami a dolgozók alkotó készségét, munkalendületét megrendítette. Ezért történt az, hogy bár 1953 második felében és 1954-ben a béreket emelték, a munkatermelékenység ugyanakkor csökkent. A béremelés nem hozhatta helyre azt a politikai kárt, amit a vezetésben mutatkozó zavar és huzakodá« előidézett. Nézzük, mit eredményezett ez az iparban. Az iparosítás ütemét csökkenteni kellett és az iparon belüli aránytalanságok megszüntetése is igen fontos feladat volt. Az ütem csökkentése nemcsak sikerült, hanem túlzottan is „sikerült". 1954-ben az állami ipar össztermelése semmit sem nőtt, sőt 3 százalékkal csökkent. A beruházások egy részét le kellett állítani. Ám leállt több olyan beruházás is —mint például a sztálinvárosi vasmű vagy a váci cementgyár —, amelyet éppen gyorsítani kellett volna, hogy az alapanyaggyártás elmaradását mielőbb felszámoljuk. A jobboldali politika képviselői a könnyűipar gyorsabb fejlesztésének népszerű jelszavával akarták mindezt igazolni. Valóban gyorsítani kellett a könnyűipar fejlesztését, de ez is az alapanyaggyártás és az energiatermelés elmaradásának a leküzdését követelte. Viszont a nehéziparellenes demagógia ezt megakadályozta. A gazdaságpolitikai huzavona hátráltatta a vegyipar gyorsabb fejlesztését is, holott ennek jelentősége a mezőgazdaság, a könnyűipar és az egész népgazdaság számára igen fontos volt. A magánkisipar tevékenysége 1953 után szabadabbá vált és növekedett. Ez helyes és szükséges volt. De csak naiv lelkek gondolhatták, vagy tudatos ellenforradalmi elemek hirdethették, hogy hasznos doiog a szocialista nagyipar továbbfejlesztésének gátat vetni, s különösen a nehézipart visszavetni. Emlékeztetek itt arra, hogy a mezőgazdaságban a jobboldali irányzat erősödése nyomán 1953 nyarán és őszén általános kulákroham indult a termelőszövetkezetek ellen, a termelőszövetkezeteknek átadott volt kulákföldek vissszaszerzéséért és a szocialista szektor felbomlasztásáért. Ezt a rohamot a párt fellépése és bizonyos kormányzati intézkedések megállították és visszaszorították. Azonban az a politika, amely a kulákrohamnak lökést adott, nem részesült időben megfelelő nyilvános bírálatban, mint ahogy az iparosítással szembeni revizionista törekvéseiket is egész 1954 végéig takargatták és szépítgették. Akik például szót emeltek a szükséges beruházások oktalan leállítása ellen, azokat „baloldali ellenállóknak" kiáltották ki, mégpedig nemcsak Nagy Imréék, hanem a velük elvtelen kompromisszumokat kötő főszektások is, beleértve Rákosi Mátyást és Gerő Ernőt. 1955 márciusában az MDP Központi Vezetősége végre fellépett a jobboldali opportunista politika ellen, eltávolították Nagy Imrét a Központi Vezetőségből, majd leváltották a miniszterelnöki tisztségből. Lépéseket tettek a fejlődésgátló jobboldali demagógia káros gazdaságpolitikai hatásának a kiküszöbölésére.