Századok – 1960
Tanulmányok - Mérei Gyula: Szekfű Gyula történetszemléletének bírálatához 180
222 MtóREI ÖYULA a városi iparos és kereskedő, a hadakozó nemes és főúr egyképpen vérükben hordozták annak a tudatát, hogy így vagy úgy, de mindenképpen dolgozniok kell, s ez az évszázados tudat az utolsó nyomait is kiölte emlékezetükből annak a régi felfogásnak, hogy munkátlanul tartassák el magukat rabszolgáikkal. A török azonban még ekkor is ezt a régi felfogást vallotta."114 Anélkül, hogy egy pillanatig is vitatni lehetne a török hódítás pusztító, fejlődésünket hátráltató következményeit, vagy a török társadalmi fejlődés elmaradottabb, despotikusabb voltát, mégsem hagyható szó nélkül Szekfünek az a törekvése, hogy a ténylegesnél sötétebb színben ábrázolja a török uralom alatt levő területen élő magyarság sorsát. Szerinte a törökkel való „barátság" a magyaroknál vallási, rendi, vagyoni, családi tekintetben döntő életmódváltozást idézett volna elő. A török közömbös türelemmel kezelte a meghódított területek népeit. Azok úgy éltek, ahogyan tudtak, ha az adókat megfizették és ha a török vezetők nem is nagyon ritkán rájuk nehezedő zsaroló akcióit, a szintén elég gyakori martalócfosztogatásokat kibírták. Hogyha pedig csupán az ún. második jobbágyság — hazai történetírásunk szavaival — az örökös jobbágyság intézményének bevezetésére és ennek hatásaira gondolunk, aligha lehet egyetérteni Szekfünek azzal a megállapításával, amely szerint a hadakozó nemesek és főurak vérükben hordozták volna annak tudatát, hogy dolgozniok kell. Kétségtelen, hogy lényeges különbség volt a török rája és a magyar jobbágy kizsákmányoltsága között, de az a lényegen, azon, hogy sem a török, sem a magyar uralkodó osztály nem vett részt a termelésben, tehát nem dolgozott, mit sem változtat. De térjünk vissza a kultúrfölény kérdésére. Szekfü az előzőkben idézett fejtegetéseihez hozzáfűzte, hogy a török kultúrája „láthatólag régebbi kultúrfok ahhoz képest, melyre ekkor már Európában, egész az orosz—tatár területekig minden nép felemelkedett. És az ilyen műveltségi igényekkel rendelkező török . . . teljhatalmú ura a keresztényeknek."11 5 A XVIII. század magyar történetéről szóló kötetben a kultúrfölény-elmélet másik oldala került előtérbe. Az újonnan betelepültekről állapította meg: az, „hogy ezek mindenütt alárendelték magukat a kevésszámú magyarság történet- és államszemléletének, az ennek a barokk kultúrának érdeme, mely egyedül volt az országban felsőséges, hódításra képes műveltség és lényege specifikusan magyar volt".116 „É néprajzi tarkaságban már a barokk szemlélő is észrevette, hogy a magyarnak nemcsak múltja, hanem jövője is van. A magyar, tót és rác közt már ekkor föltetszettek kulturális fokozatok s ezek mögött jellembeli, velükszületett különbségek."117 Szekfü e nézeteivel egyrészt annak tudatát akarta olvasói lelkébe csöpögtetni: igazságtalanság az, ha magasabb kultúrájú nép fölött alacsonyabb kultúrájú uralkodik. Másrészt — éppen e gondolatmenet logikus folytatásaként —azt a felfogást kívánta elterjeszteni, hogy a magasabb kultúrájú nép vagy nemzet már csupán kultúrfölénye révén is hivatott az alacsonyabb kultúrájúnak politikai vezetésére, jogosult fölöttük gyakorolt uralma. A Horthy-korszak hivatalos kultúrpolitikája a kultúrfölény eszközével is élt, hogy ébrentartsa a tömegekben az irredenta, revansista szellemet. Szekfü 114 Magyar Történet IV. k. 104. 1. 115 Magvar Történet (Első kiad.) IV. k. 105.1. 116 Uo. (3. kiad. Bpest. 1935) 1У. k. 413. 1. 117 Magyar Történet (Első kiad.) VI. k. 22). 1. Vö. még a nemzetiségek lebecsülésére uo. 200., 209. lapokat és a VII. kötetnek a nemzetiségekkel foglalkozó részeit is.
