Századok – 1960

Tanulmányok - Mérei Gyula: Szekfű Gyula történetszemléletének bírálatához 180

SZEKFÜ GYULA TÖRTÉNETSZEMLÉLETÉNEK; BÍRÁLATÁHOZ 221 éves Magyarország területe és az ott élő nem magyar népek fölött. Szerinte a magyarságot ősi erkölcsi erői különböztetik meg és választják el a többi, Magyarországon élő néptől és emelik azok fölé. Ezek a tulajdonságok teszik a magyarságot alkalmassá az állam vezetésére — fejtegette Szekfü „A magyar állam életrajza"-ban. A „Magyar Történelem"-ben hasonló húrokat pendített meg: a XX. század elejének történelem- és nyelvtudománya teremtette meg a lehetőségét annak, hogy „a nemzetek önmagukat jelenben és múltban pontosabban elhatárolják szomszédaiktól, és felismerjék azon örök vonásokat, melyeklényegüket, persze történeti viszonylatban, meghatározzák".112

A német politikai romantika reakciós, nacionalista eszméire nem csupán a nemzetiségi elnyomás „történeti" igazolása céljából volt szüksége Szekfünek, hanem az internacionalista eszmék —• bevallottan a tárgyalt történelmi korszakban, a XIX. század első felében még haladó funkciót betöltő liberalizmus, valójában saját korának forradalmi elmélete, a marxizmus — elleni küzdelemhez is. Szekfü azonban nem érte be azzal, hogy csupán a morál misztikus erőire hivatkozzék felfogása igazolásául, hanem a letűnt idők konkrét történeti eseményeit is felsorakoztatta érvelése mellett. Ez azonban már nem ment a valóság jelentékeny eltorzítása nélkül. „Történeti tény, hogy a magyar államegyéniség . . . egyetlen egy nemzet, a magyar nemzet produktuma volt", és „mióta a magyar nép még nomád törzsei a mai államterületet elfoglalták, és politikai működésük által valóságos nemzetté egyesültek, azóta a mai napig megszakítás nélkül a magyar nemzet adott tartalmat és formát a magyar államnak" — írta „A magyar állam életrajzá"-ban.

113 Szekfü azonban nemcsak az ősi tulajdonságok ködös, misztikus fogalmát vette igénybe a magyar uralkodó osztályok nemzetiségi elnyomó hatalma jogosultságának igazolására, hanem a magyarság kultúrfölényének hangoztatásával és bizonygatásával is iparkodott legitimálni a magyarság felsőbbrendűségét, vezetésre termettségét. A török—magyar ellentétet részben mint a keleti és a nyugati kultúra harcát is ábrázolta. Ebben a küzdelemben a magyarság a fejlettebb nyugati kultúra és civilizáció védőbástyájaként szerepelt az elmaradott kelet barbár, alacsony kultúrájának behatolásával szemben, amely kultúrfokot a magyarság — hála nyugati kapcsolatainak — már régen meghaladott. Koncepciójának a Horthy-korszakban nagyon is időszerű politikai hátteréről a későbbiek során még szó lesz. Most csupán a kultúrfölény-elmélet szempontjából kerülnek vizsgálatra Szekfü nézetei. „ ... Az ellentét két, egymástól független világ közt van" — írta a török—magyar ellentétről —, „amikor is mindkét világ a saját öncélúságát, különböző erkölcsi elvek szerint szolgálja. Magyar és török közt nem lehetett kiegyezés, nemcsak, mert a magyar, a törökkel barátságra lépve sem nemzetiségét, sem vallását, sem rendi méltóságát, vagyonát, családját nem tarthatta meg, hanem elsősorban azért, mert a törökhöz pártolva olyan életmódba került volna, mely az ő keresztény-európai felfogásához képest nélkülözte az emberi életmód ismérveit. A magyar immár félévezreden át végigment a nyugati társadalmi fejlődésen, melynek során rendek képződtek ki, s ezen rendek mindegyike pontosan körülírt kötelességekkel és jogokkai bírt. A nyugati társadalom már a munka elvén épült fel, a jobbágy, 112

1. m. VII. k. 122. 1. 113

Második kiadás. Bpest. é. n. (1924) 17. és 18. 1. / y