Századok – 1959
ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Sturminger; Walter: Bibliographie und Ikonographie der Türkenbelagerungen Wiens 1529 und 1638 (Ism. Benda Kálmán) 662 - A huszadik századi brit politika újabb történeti irodalma (E. J. Hobsbawm) 642
646 TÖRTÉNETI IlíODALOM lett volna, kétségtelenül maga a Times sem buzgólkodott volna annyira a megbókéltctésen ; a fasizmus azonban szolid antikommunizmus volt. A konzervatív csoportok közül, amelyek a legbuzgóbban képviselték a válságok elkerülése politikájának szükségességét, talán a legfigyelemreméltóbb a fiatal imperialistáknak azon köre volt, amelyik először, mint Milner ,,Kindergarten"-je került előtérbe Dél-Afrikában. Ennek a csoportnak a tagjai a brit uralkodó osztály politikájára (amely még a mai napig is lényegében oligarchikus) oly jellemző módon minden megerőltetés nőikül érte el egymásután a befolyásos helyeket, általában a nyilvánosság tudta nélkül. Ε körhöz tartoztak : Dawson, Lionel Curtis, Philip Kerr (Lord Lothian), L. S. Amery — aki később más ösvényre tért, és mások. Dawson, mint a Times szerkesztője, játszotta a főszerepet. Számos munka, nevezetesen Wrencli és L. S. Amery: My Political Life című műve e csoport tevékenységére bizonyos fokig rávilágított. Szükség van még azonban ennél jóval világosabb elemzésre, amely bemutatná ennek az irányzatnak felbukkanását a brit uralkodó osztály gondolatvilágában a kezdettől, az 1870-es évektől : a Balliol-beli hegeliánusoktól a tetőpontig az 1920-as és 1930-as években. A liberális pártból, a régi whigek és radikálisok várományosából, hiányzott a konzervatívok furcsa hisztériája. Nem azért, mintha sokkal értelmesebb politikusaik lettek volna (bár általában ez volt a helyzet), hanem mivel képviselőiket kevésbé kötelezték azok a bizonyos sajátos, örökölt érdekeltségek, amelyek a konzervatívokat (azaz az angol-ír földbirtokos gentryt) túlérzékennyé tették, és mivel néhány századra visszamenően feltétlen önbizalommal rendelkezhettek. De mindenek felett a liberálisok régen megtanulták, hogy a kompromisszum, az engedmények, s a status quot számbajöhetően fenyegető erőkkel a jóviszony fenntartása a leghatékonyabb útja annak, hogy azokat ellenőrizzék. Ε politikájukban támogatta őket az a tény is, hogy számos hipokrita mellett sok olyan politikussal rendelkeztek, főleg a radikális oldalon, akik becsületesen állították magukról, hogy ők legalább bizonyos értelemben a „nép emberei" vagy a „privilégiumok ellenségei". A Lloyd Georgeról szóló legújabb irodalomból, beleértve a kontinensen készült tanulmányokat is, nyilvánvaló, hogy egy őszintén balra húzó szivet — és Lloyd George valóban őszintén radikális volt (ha „kispolgári" is) az akkor liberális kollegájával, Winston Churchill-lel szemben — ellenőrizni lehet egy más helyen levő ésszel és pénztárcával. A liberálisok segítségére volt, hogy sokuk számára a frázisgyártás, mint a tett pótléka, második természetükké vált. Válság esetén azonban várható volt bukásuk. Amint egy újabb munka, kimutatja, az 1909—14-os évek politikai válságait engedték kezeik közül kisiklani, főleg azért, mert néhány liberális vezető elvesztette lélekjelenlétét, midőn valóban kemény emberekkel került szembe. (Egészen valószínűnek látszik, hogy Winston Churchill határozott politikája megakadályozta volna a Curragh-lázadást, de őt még akkor is aligha tarthattuk volna tipikusan liberálisnak.) Az 1914—16-os liberális kormányt is meg lehet bírálni s még az is kétséges, hogy vajon Nagybritannia megnyerte volna-e a háborút, ha a liberális kormányt nem váltja fel —- számos manőver következményeképpen, amelyről Lord Beaverbrook írt10 — a Lloyd George-féle koalíció. De a liberálisokat azért nem lehet elmarasztalni, mert kikerülték a válságot. 1916 után a konzervatívok nagy hasznot húztak először is a Lloyd George-dzsal kötött szövetségükből, később pedig a liberális politikusok, szervezők és üzletemberek nem hivatalos ténykedéseiből. S nem utolsósorban hasznot húztak a konzervatívok a liberális töredéknek a munkáspárti kormányokkal való együttműködési készségéből, amely által 1923-ban ós 1929-bon magukhoz kívánták szelídíteni a munkáspártot. Apárt maga azonban 1916 után rohamosan szétesett. Sajnálatos módon erről a bomlási folyamatról keveset tudunk, kivéve a legfelsőbb intrikákrószleteit, valamint a vetélkedő liberális felek, az Asquitháríusok és Lloyd Goerge-isták közötti vérbosszút. Ez annál is inkább sajnálatos, mert a liberálisok még bomlásukkor is nemcsak a toryknak jelenleg túlsúlyban levő uralkodó része és a munkáspártiak között képeztek hidat, de erőteljesen befolyásolták a munkáspárt mérsékelt vezetőit is. Mennyivel többet szeretnénk tudni a liberális iparmágnásoknak „az ipari béke" érdekében tett erőfeszítéseiről, különösen 1926 után (az ún. „Mondizmus") [Utalás az 1927—28-as „Mond—Turner" tárgyalásokra, amely Sir Alfred Mond vegyipari mágnás, valamint számos nagyiparvezér és Ben Turner, a veterán textil szakszervezeti vezető, akkor a Szakszervezeti Szövetség Főtanácsának elnöke között zajlott le, munkaügyi kérdésekről. A „Mond—Turner" féle tárgyalásokról 1. részletesebben G. D. H. Cole: A History of the Labour Party from 1914. London, 1948, 202—204 1. —-A ford, megj.] ; a nem hivatalos liberális csoportoknak az uralkodó oligarchiára gyakorolt mérséklő hatásáról, mint azt 1926-ban Sir Osbert Sitwell11 leírta ; a liberális értelmiségiekről, például Beveridgeről és Kcynesről, akik kidolgozták azokat 10 Mon and Power című művében, mely folytatása a szerző Politicians and the War című művének.
