Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Sturminger; Walter: Bibliographie und Ikonographie der Türkenbelagerungen Wiens 1529 und 1638 (Ism. Benda Kálmán) 662 - Egy középkori jogkönyv 800. évfordulójára rendezett kongresszus kiadványai (Ism. Móra Mihály) 626

629 TÖRTÉNETI IlíODALOM Ε. Hoyel- a németországi 1 δ25-ös nagy parasztháború véres megtorlásának jogtörténeti vonatkozásaival foglalkozik (Gratian und der Blutbann der geisthohen Euersten des mittelalterlichen deutschen Reiches, IV. 131. s köv. 1.) III. Konrád würzburgi hercegpüspök (1519—1540) nevéhez a felkelés leverése után két hónap alatt többszáz (egyesek szerint 500) ember kivégzése fűződik s ennek a könyörtelen akciónak a trieri választó hercegérsek, továbbá a mainzi hercegérsek ós a fuldai apát koadjutorai is részesei voltak. Megelőzőleg II. Rudolf würzburgi hercegpüspök 1471-ben egy búcsújárással kapcsolatos ártatlan parasztforrongás vezetőit akasztatta fel. Mindezek annak ellenére történtek, hogy Gratianus az előző jogállapotnak megfelelően tiltotta, hogy pap vérbíráskodásban, halálos ítélet meghozatalában ós végrehajtásában résztvegyen : ... ne effusione sanguinis particeps fiat (c. 7. C. 23. q. 5.). Ez a tétel azonban a feudális kor későbbi szakaszában nem maradt kivétel nélkül. A XIII. század végefelé VIII. Bonifác pápa (1294—1303) azoknak az egyháziaknak, akik világi hatalommal is rendelkeztek (iurisdictio temporalis), a szokást jóváhagyva megengedte, hogy az üyen bíráskodás gyakorlására másokat delegálhassanak. Voltak ui. olyan egyházi fejedelmek (principes imperii), akik a hűbért közvetlenül a király kezéből kapták. A középkori német-római birodalom püspökeit a XII. század végétől kevés kivétellel birodalmi hercegeknek (Reichsfürsten) tekintették. (A bajor püspökök a Reiehsunmittelbarkeit-et azáltal vesztették el, hogy a bajor hercegnek alá voltak rendelve. Ugyanilyen volt a helyzete a gurki, seckaui, lavanti és chiemseei püspököknek, akik a salzburgi hercegérsek alá tartoztak.) A iudicium sanguinis-ben való részvétel tilalma folytán az említett egyháziak olyan laikus, nem egyházi személyt rendeltek ki (advocatus, Kirchenvogt), akik azután a tilalmazott vérbíráskodást gyakorolták helyettük (per alium) s akik idővel teljesen tőlük függő hivatalnokaikká váltak. A würzburgi püspök már Gratianus idején rendelkezett V. Henriktől 1120-ban elismert „dignitas judiciaria in tota orientali Erancia"-val, jelvényei között volt a világi bíráskodás jelvénye, szimbóluma, a kard és a zászló (vexillum). Az ilyen világi hatalommal is rendelkező püspökök hamar túltették magukat a kánoni tilalmon. 1130-ban halálos ítéletet hozó bírósági tárgyaláson vettek részt, csupán az ítélet meghozatalától maradtak távol. Hoyer kiemeli, hogy ez az említett tilalom furfangos, méltatlan megkerülése. A XV. század végén teljes világi uralkodói jogokhoz jutó egyházi hercegpüspökök a tilalmon teljesen túltették magukat. Ez akkor, fűzi hozzá a szerző, amikor a felső hierarchiában a politikai, hatalmi, pénzügyi érdekek jutottak előtérbe, alig volt feltűnő. Ezek a püspökök a XVI.—XVH. században mindjobban hasonlítanak a világi államok uralkodóihoz, az utódlási joggal rendelkező koadjutor választása révén az utódlásban is. Némelyik ilyen püspöki széket rendre egyes német hercegi családok másodszülöttei töltöttek be. Különösen visszataszító volt III. Konrád würzburgi hercegpüspök kegyetlenkedése az említett parasztháború résztvevőivel szemben, amelyet Hoyer is elítél. E. Melichar az egyházi tized adó jellegét vizsgálja (Der Zehent als Kirchensteuer, I. 387. s köv. 1.). Az, hogy már a Karolingok alatt államilag is előírták a tizedet, ezt az ilyenformán egyben állami adót, nem a jámborság megnyilvánulása volt, hanem a szekularizációk, a klérus (mint a hűbéri rendszerbe beletagolt, egyszersmind állami hivatalnokréteg) megváltozott helyzete által adott gazdasági szükségszerűség. Később a pénzgazdálkodás követelményei folytán a tized természetbeni szolgáltatása a legkülönbözőbb formában pénzgazdálkodássá változott át (tizedhűbér, bérbeadás). Az a felfogás lett úrrá, hogy a tized olyan vagyonjog, amely a forgalom általános szabályai alá esik. A decimae reales az általános fogyasztási adó funkcióját teljesítették ; maga a tized azonban a modern adó gondolatának nem felelt meg, mert eredetileg nem pénz-, hanem természetbeni szolgáltatás volt. Gratianus éppen a tized fejlődésének a fordulópontján élt, amikor a „saját egyház"-on és az egyházi hivatali hűbéren felépülő tendenciák még nem tűntek el, de a tizedre, mint vagyontárgyra vonatkozó újabb felfogás még nem jelentkezett. W. Taeuber a pénz- és hitelgazdálkodás néhány jogi kérdését taglalja a XII—XTTT. században (Geld und Kredit im Dekret Gratians und bei den Dekretisten, II. 443. s köv. 1.). A visszterhes ügyletek között a gyümölcsuzsora érdemel figyelmet. A dekretist ák nem minden, az áringadozásból származó nyereséget tekintettek uzsorának, hanem csak a szándékosan spekulatív vételből származó nyereséget. A szegényparasztság kizsákmányolását az uzsora útján számos határozmány próbálta megtiltani vagy enyhíteni (pl. szír-római jogkönyv az V. századból, a 829. évi párizsi zsinat). Az ismert spekulatív módszer az volt, hogy a hitelezők a tavasszal, magas gabonaár évszakában adott gabonakölcsön értékét pénzben határozták meg úgy, hogy azt az adósoknak ősszel, az alacsonyabb gabonaár idején nem a kapott gabonamennyiségben, hanem pénzben, illetőleg a termény pénzértékében kellett visszaadniok. Később, a pénzgazdálkodás és a városi