Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Sturminger; Walter: Bibliographie und Ikonographie der Türkenbelagerungen Wiens 1529 und 1638 (Ism. Benda Kálmán) 662 - Egy középkori jogkönyv 800. évfordulójára rendezett kongresszus kiadványai (Ism. Móra Mihály) 626

630 TÖRTÉNETI IlíODALOM gondolkodásmód idején ezt már nem helytelenítik, mert az ügyletet nem gabona, hanem pénzkölesönnek tekintik, amelynek uzsorásjellege nincs. A valorizáció gondolata is korán felmerült. A kora középkortól a virágzó középkorig az a felfogás uralkodott, hogy nem annyira egy meghatározott pénznem összege a szerződés tárgya, hanem az arany vagy ezüst meghatározott súlymennyisége. A pénztartozás törlesztésére, visszafizetésére pénzromlás esetén nem mindig azonos megoldás volt az irányadó. Martinus római jogász azon a véleményen volt, hogy a pénzromlás nem eshet az adós javára, vagyis a rosszabb pénzzel fizetés nem szabadítja fel őt. A lényegében nominalista felfogást vallók azonban, mint pl. Teutonicus szerint az adósnak csak a nominális összeget kell fizetni az újabb rosszabb pénzben. Ez a hitelezők érdekeivel szembenálló felfogás nem volt hosszú életű. Bulgarus római jogász nézete szerint az adósnak a régi pénzben vagy annak ellenértékében kellett fizetni (Eadem mensura vel moneta debetur, quae erat tempore contractus). A kérdés a fejlett gazdálkodást folytató Bolognában merült fel ismét, nem is a pénzromlás, hanem annak következtében, hogy a város a.mértéket kisebbítette, a régebbi nagyobb mérték használatát pedig büntetés terhével eltiltotta. Azt kellett megoldani, hogyha az adós régi súlymértékben meghatározott mennyiségű termény fizetésére kötelezte magát, a hitelező kérheti-e ugyanennyi tényleges mennyiségű termény visszafizetését és ha ezt teszi, büntetendő-e. Bulgarusnak a hitelezőkre kedvező felfogását a bolognai városi jog 1250-ben recipiálta. Részben hasonló témakörű K. Weinzierlnek a kamattilalmat tárgyaló dolgozata is (Das Zinsproblem im Dekret Gratians und in den Summen zum Dekret, I. 549. sköv. 1.). A kánonjogi felfogás különbséget tett a kamat melletti kölcsön és az ellenszolgáltatás melletti bérlet között ; az utóbbit megengedte. A magántulajdon kérdésével 8. Giet-eη kívül (De trois textes de Gratien sur la propriété, II. 319. sköv. 1.) Ch. Leümaier is foglalkozik (Das Privateigentum im gratianischenDekret, II. 361.1.) Gratianus természetjogának illusztrációjaként—támaszkodván a stóikus és patrisztikus anyagra — hivatkozik a communis omnium possessio-ra. A szerzetes mivoltából érthetően az az álláspontja, hogy a magántulajdon nem a természetjog, hanem a történelem (törvény és szokás) teremtménye, számára a teljes szegénység a magasabbrendű. Leitmaier kiemeli, hogy a nagy koldulórendek keletkezése idején (valójában ezt jó félévszázadot megelőzően) tudatos az az állásfoglalás, amely a magántulajdon bizonyos lebecsülésében mutatkozik meg. D. Lindnernek a vagyonjog körébe tartozó dolgozata egyik jó példája annak, miért fontos jogtörténeti szempontból a Gratianus-kutatás. A. Pöschl negyedszázaddal ezelőtt állította fel tételét. Eszerint az egyházi beneficium tipikus értelemben, mint állandó és állandó jelleggel adományozott egyházi hivatal vagy hivatali vagyon, csak a XII. század vége felé lesz általános és maradandó intézmény. Korábban, a XII. század közepéig ritka kivételtől eltekintve a beneficium kifejezését vagy csak általános értelemben, mint „jótétemény", „kedvezés'', „vagyonjogi előny" használták, vagy az egyházi vagyonból származó világi hűbért értették alatta, amely egyháziaknak vagy világiaknak egyaránt adományozható. Pöschl egyik erős érve az volt, hogy az egész Dekretumban hiába keressük a későbbi értelemben vett beneficiumot. Ez a felfogás korábban sem vált általánossá, s most Stutz, Feine után Lindner is szembeszáll vele (Das kirchliche Benefizium in Gratians Dekret, II. 375. s köv. 1.). 3. Hosszú idő óta nyilvánvaló a szakemberek előtt, hogy a DecTetum Friedbergféle kiadása (1879) elégtelen. Ez ugyanis német könyvtárakban lévő nyolc, nem is a legjobb és a legrégibb kéziratra támaszkodott, ma viszont kb. hatszáz kéziratot tartanak számon a világon. Ebből Franciaországban 136, a Bibliothèque nationale-ban magában 37 található. Kuttner 1948-ban egy új kritikai kiadás szükségességét mutatta ki s ezt Le Bras felkarolta. A kongresszuson többen felvetették a nagyszabású forráskiadványok kérdését : Plöchl a Monumenta juris can. medii aevi, D'Ércole pedig a Collectio fontium iuris can. antiqui gondolatát. így érthető, hogy a feldolgozások jelentős mértékben (sokszor eddig nem ismert) kézirati anyagra támaszkodnak és hogy viszonylag sok tanulmány tárt fel a corpus manuscriptorum előmunkálatai sorában lappangó, eddig nem ismert kéziratot. J. Bambaud-Buhot (I. 119. sköv. 1.), M. Boidet-Sautel (I. 147. sköv. 1.), G. Fransen (I. 289. sköv. 1.), P. Ourliac (I. 303. sköv.l.), J. Leclercq,(II. 583. sköv. 1.), L. Cuizard (IH. 102, sköv. 1.), B. Jacqueline (III. 426. sköv. 1.)franciaországi, Ullman cambridgei (I. 159. sköv. 1.) kéziratot ismertet részletes leírással, hely-és időmeghatározással. Vetulani lengyel könyvtárakban őrzött 14 kéziratról ad paleográfiai pontosságú leírást, bőségesen kiegészítve azt folio táblákkal (I. 217. sköv. 1.). Tanulmányából megtudjuk, hogy a Lengyel Tudományos Akadémia ennél jóval több, 154 fényképoldalnyi anyagot bocsátott a Centre des Etudes de Gratien rendelkezésére. Mindezeken felül alajjos tanulmányok készítik elő egy-egy jogi szerző kritikai kiadását. Erre legjobb példa L. Prosdociminek (ΙΠ. 350. sköv 1.) és C. Leonardinak (IV. 37. sköv.l.) a