Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Történeti irodalom - Mehring; Franz: Marx Károly életrajza (Ism. Jemnitz János) 589

TÖRTÉNETI IRODALOM 591 tek . . ." (Szocializmus, 1925 december). H. Cunow pedig egyenesen kijelentette, hogy Marx sokszor helytelenül ítélte' meg Lassalle és Schweitzer pályafutását, Lassalle politikai nézeteit, majd a problémát leegyszerűsítette személyi ellentétekre, miszerint a munkásmozgalomnak ebben a kezdeti szakaszában olyan ellentétes jellemű emberek, mint Lassalle és Marx nem fértek meg egymás mellett a nemzetközi munkásmozgalom élén (Neue Zeit, 1918 június). (A Marx—Lassalle probléma elfátyolozása annak idején a szociáldemokrata mozgalomban általános volt. Példa erre az 1905-ben Szabó Ervin szerkesztette első Marx—Engels válogatott munkáiban megjelent Garami Ernő : Marx és Engels élete c. írása. Garami mintegy ötvenoldalas bevezetőjében csak Bakunint hajlandó elítélni, a Lassai le-problémát, a gothai program bírálatát megkerüli, az erfurti programmal kapcsolatban pedig kijelenti, hogy az már teljesen a marxista elmélet talaján jött létre, noha 1901-ben, tízévi késéssel, végre a Neue Zeitben megjelent Engels ismeretes bírálata a programról.) Mehring a Lassalle-kérdésben ott követte el a hibát, hogy csak bizonyos gesztusokat, akciókat, mozzanatokat vett figyelembe, nem vette tudomásul, hogy Lassalle a: „Bismarck-kai való kacérkodásból" elméletet, gyártott, hogy az „előfeltételek ellentétes értelmezése" Marxnál és Lassallenál nemcsak egy kérdésben állt fenn (olasz háború), hanem két stratégia alapját képezték: Marx a proletariátus önálló platformjának kidolgozása mellett a polgári demokratikus viszonyok kiharcolására polgári demokratikus szövetségeseket keresett, Lassalle viszont a burzsoáziával szemben fellépve, bizonyos részeredmények fejében hajlamos volt tarlós szövetségre lépni még Bismarckkal és a junker konzervatív párttal is. Ez az út a lassallei megmerevedés esetén a proletár párt önállóságának elvesztéséhez vezetett volna.* Mehring könyvének ezeket a hibáit szóvátéve, nem lenne helyes ebben az esetben sem megfeledkezni arról a jó tulajdonságáról, hogy alapos kutatások után, forráskritika alkalmazásával, teljes képet alakít ki a kérdéses irányzatokról, személyek tevékenységéről. Ezen a téren pedig látnunk kell, hogy csak egy példát említve, még mindig adósak vagyunk a bakuninizmus és az ebből létrejövő anarcho-szindikalizmus igazi történetének feldolgozásával, holott egy ilyen munka során valószínűleg kiderülne, hogy Mehring helyes nyomról tévesztett utat, amikor meglátta, hogy az anarchizmust nem egyszerűen kívülről viszik be a munkásmozgalomba: „az anarchizmust lehet elítélni, megvetni, s lehet róla egyszerűen úgy vélekedni, hogy bárhol lép fel, a munkásmozgalom megbetegedését jelzi. Csak azt az egyet nem lehet elképzelni — s legkevésbé ma, félszázad tapasztalatai után —, hogy ennek a betegségnek fertőző anyagát kívülről oltják be a munkásosztályba. Az igazság ugyanis az, hogy a munkásosztálynak veleszületett hajlama van erre a betegségre, amely aztán kedvező (vagy helyesebben kedvezőtlen) körülmények között ki is fejlődik" (538. 1.). Mehring azonban a bakuninisták és anarchisták esetében a kitűnő részelemzések és leírások ellenére a fejlődés fő vonalát nem látja meg, a fő elvi kérdésekben ellentmondásba keveredik. Ε kérdést érintve, állandóan a tények és saját logikája, illetőleg a Bakuninnal való szakítás fölötti sajnálkozás dilemmájában vergődik. Hosszasan ecseteli a sajnálatos véletleneket, félreértéseket, személyes motívumokat, majd megállapítja, hogy ezek nem játszottál^ döntő szerepet, és hogy alapvető felfogásbeli különbség mutatkozott meg Marx és Bakunin között. De ebben a vonatkozásban sem ad egységes választ. Hol csak taktikai eltérésekről beszél, hol kimutatja az elméleti alapok és a gyakorlati politika közötti különbségeket, hogy a két irányzat más-más társadalmi rétegre támaszkodott, sőt azt is megvilágítja, hogy a bakuninizmus terjedését a latin országokban milyen feltételek könnyítették meg. Sehol sem kísérli meg azonban az eltéresek összegezését (helyenként ezeket el is mossa), és főként nem látja meg, hogy ezek az elméleti-politikai eltérések a nemzetközi munkásmozgalomnak a Párizsi Kommün bukása utáni, a nemzetközi munkásmozgalomnak békés, erőgyűjtési szakaszában elkerülhetetlenül szakadásra kellett, hogy vezessenek, mivel az anarchisták a munkásmozgalom új irányvonalát és munkamódszereit elutasították, politikai gyakorlatukkal a széles tömegmozgalom kibontakozását csak zavarták, akadályozták. (Az anarchistáktól való elhatárolódás szükségszerűségét bizonyítja a nemzetközi munkásmozgalom későbbi fejlődése, ami a II. Internacionálé zürichi és londoni kongresszusán teljes szakításhoz vezetett.) Ezzel elérkeztünk Mehring Marx-életrajzának egy olyan vonásához, amelyet rendkívül fontosnak tartunk. Mehring nemcsak ismeretekkel tömi meg olvasója fejét, * Ε kérdéssel kapcsolatban lásd A. K. Vorobjova: A német munkásmozgalom történetéből. Marx és Enge harca Lassalle és a lassalleanizmus ellen. 1862—64 (Marx és Engels harca a proletárpártért. Bpes I.Szkra. 1955 •