Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Történeti irodalom - A régi lengyel állam (Ism. Perényi József) 582

TÖRTÉNETI IRODALOM 583 lehetett volna dolgozni. Az ő ábrázolásában ugyanis a valóságnak egy kissé leegyszerűsített képét kapjuk. » Bármely szláv állam történetének megírása elválaszthatatlan a szláv őshaza, a szlávok szétválása és az ezekkel kapcsolatos többi vitás problémák részletes tárgyalásától. Különösen fontos ez a lengyel állam kialakulása kérdésénél, hiszen köztudomású, hogy ez éppen az őshaza területén élő, itt visszamaradt szlávok állama volt, és így azt az alapot szolgáltatja, amelyhez az összes többi szláv államok kialakulásának történetét hasonlítják. A második fejezet így röviden elmondja az egész szláv őstörténetet, egészen a szláv törzsek szétválásáig, az i. sz. V—VI. századig. Az írásos források előtti kor a régészeti kultúrák korszaka, s itt az a nehézség, hogy ritkán tudjuk azokat egy meghatározott etnikumhoz kötni. Ez a körülmény kitűnő alkalmat nyújtott a múltban egymás ellen harcoló nacionalista történészek és régészek vitáira. A régészeti kultúrák kisajátítása állandó jelensége a polgári iskoláknak, bár mindnyájan tudjuk, hogy kerámiai formákhoz, díszítő elemekhez etnikumot kötni igen labilis dolog. A szerző által részletesen elemzett kultúrák közül itt csak az ún. luzicei (lausitzi) kultúrát ragadjuk ki (i. e. 1300—), amelyet a német történészek germán, a szlávok pedig szláv kultúrának tartottak. Mi sem mutatja jobban a marxizmus fölényét, minthogy a szerző e nehéz kérdést is helyesen — meggyőződésünk szerint legalábbis helyesen oldja meg, amikor a luzicei törzseket csak részben tartja szlávoknak, protoszlávoknak, s elismeri, hogy arégészet ilyen kérdésekben nem tud teljes bizonyossággal állást foglalni. Miután azonban tudjuk, hogy a későbbi lengyel törzsek jelentős része e kultúra területén élt, részletesen foglalkozik az eddigi régészeti eredményekkel, rekonstruálni igyekszik e törzsek életviszonyait, s ez igen jól sikerül is a szerzőnek, hiszen igen nagy régészeti anyag áll rendelkezésére. De talán még fontosabb, hogy a luzicei ós az utána következő kultúrák analízise alapján sikerül kimutatnia a szláv őstársadalom felbomlását, a vagyoni differenciálódás egyre gyorsabb ütemben való fokozódását. A folyamatban azonban, véleményem szerint, túlzott hatást tulajdonít a római rabszolgatartó birodalomnak. Elszórt megjegyzéseiből már szinte arra lehet következtetni, hogy római hatásra a szlávok között a rabszolgatartó formáció elemei is jelentkeznek. Feltételezi pl., hogy a dél-lengyelországi különféle fémfeldolgozó üzemek munkásai rabszolgák voltak, amire természetesen nincsen biztos adatunk. Mindez arra vezethető vissza, hogy a marxista elméleti irodalomban még mindig nincsen egészen tisztázva a rabszolga és a feudális formáció egymáshoz való viszonya. Még mindig akadnak olyan kutatók, akik az őstársadalom — rabszolgatartó formáció — feudalizmus fejlődési vonalat mindenütt időben egymásra következő szakaszoknak tartják, azaz nem veszik figyelembe az idő ós a tér kölcsönös hatását, és főleg a termelő erők fejlettségi fokát. Koroljuk így a római rabszolgatartó rendszer bukását fordulópontnak, a feudalizmus kezdetének tartja valamennyi európai nép számára, ami — ha a valóságban tényleg így is van — azért nem hozható szerves összefüggésbe egymással. A feudalizmus nem azért alakult ki a római birodalomtól távoleső kelet-európai népeknél, mert a rabszolgatartó rendszer a birodalomban felbomlott. Az összefüggés sokkal bonyolultabb volt. A harmadik fejezet már a feudális viszonyok kialakulását, az első korafeudális képződmények létrejöttét vizsgálja a későbbi lengyel területen. A VI. századi kiindulópontként megrajzolt gazdasági és társadalmi kép azonban ellentmondásokat tartalmaz. Hangsúlyozza az ekés földművelés, a vasfeldolgozás stb. fontosságát a feudális viszonyok kialakulásában, holott ezek megjelenéséről és elterjedéséről már századokkal előbb is megemlékezett. Figyelmesen olvasva úgy tűnik, hogy az előző fejlődést egy kissé eltúlozta és így most az új társadalmi formáció megjelenését nem tudja szorosan az alaphoz, a termelőerők fejlődéséhez kötni. A szerző maga is érzi ezt, és ezért a VI. századot a visszaesés korának nevezi, okát elsősorban a római birodalom hatása megszűnésében és az avarok megjelenésében keresi. Csak harmadsorban említi a szláv törzsek szétvándorlását, ami a lakosság számának erős csökkenését okozta a lengyel területen. Véleményem szerint pedig a fő ok éppen ez a — mellékesen említett — jelenség. A későbbi lengyel területről ugyanis éppen a déli részeken lakó, legfejlettebb törzsek vándoroltak dél felé a Kárpátok két oldalán. Ezek, a források egybehangzó tanúsága szerint, már a katonai demokrácia korában éltek. Nyilvánvaló, hogy előbbi helyüket az előzőleg északabbra lakó, fejletlenebb törzsek foglalták el. A bizonytalanságot pedig még jobban növeli az a körülmény, hogy éppen e korra vonatkozólag alig áll rendelkezésünkre feltárt és feldolgozott régészeti anyag. A szerző által megrajzolt kép tehát aligha tekinthető véglegesnek. A „visszaesés" vagy „hanyatlás" problémájával így egyelőre csínján kell bánni. Ezt különben a szerző is tudja és hangsúlyozza is, hogy megállapításai kénytelenségből sematikusak és hipotetikusak.