Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Sturminger; Walter: Bibliographie und Ikonographie der Türkenbelagerungen Wiens 1529 und 1638 (Ism. Benda Kálmán) 662 - Egyetemes kultúrtörténeti szemle 1957. 1–6. (Ism. Jemnitz János) 574

576 TÖRTÉNETI IlíODALOM „a kapitalista világ gyarmati »perifériáin« a külföldi tőke uralma megfért (és van ahol még most is megfér) nemcsak feudális, hanem ősközösségi és a rabszolgaságból fennmaradt elemekkel". J. M. Zsukov a következőkben a történeti fejlődés során mutatkozó nemzeti sajátosságokkal foglalkozik. Aláhúzza, hogy a marxista történettudománynak igen lényeges jegye ezeknek a sajátosságoknak, az általánostól való eltérő nemzeti, kulturális, vallási stb. vonásoknak figyelembevétele. A szerző cikkének befejező részében az egyetemes történelem periodizálésáról ír. Az egyetemes történetírásban alkalmazhatónak tartja az általánosan elfogadott ,,ό-, közép-, új- és legújabbkor" terminológiát, mivel a korszakok nagyjából megfelelnek a társadalomfejlődés különböző szakaszainak. Ez a megfelelés azonban távolról sem teljes. A feudális társadalom kialakulásának, virágzásának és hanyatlásának korszakát a IV.-tői a XVI. századig tartó periódusban látják : a megállapítás értéke azonban viszonylagos, tekintve, hogy az emberiség tekintélyes része ezidőtájt nem élt feudális viszonyok között, míg azoknál a népeknél, ahol a feudális formáció általánossá vált, a feudális társadalmi rend kialakulásának és szétesésének ideje nem mindenütt esik egybe az általános korszakhatárokkal. J. M. Zsukov ehelyütt utal arra, hogy az újkor kezdetének meghatározásánál hasonló problémák merülnek fel. A szovjet történészek körében e periódus kezdetének meghatározása kérdésében három felfogás alakult ki. Néhányan e korszakhatárt a németalföldi forradalom idejénél húznák meg, szemben a mostanig általánosan elfogadott véleménnyel, amely az újkor kezdetét az angol forradalomtól számítja. Végül a szovjet történészek harmadik csoportja a nagy francia polgári forradalmat kívánja korszakhatárként megjelölni, mivel e forradalom mérte a legsúlyosabb csapást a feudális rendre. A folyóirat 1957. évi 2. számában több érdekes történetfilozófiai cikk jelent meg, amelyek a szociális pesszimizmus jelenségeit és a történeti pesszimizmus elméletét vizsgálják. A történeti körforgás iskolájáról E. 8. Markarjan közölt tanulmányt. A szerző cikkének bevezetőjében megállapítja, hogy e szemlélet hívei igen nagy hatást gyakorolnak a polgári filozófiára és polgári történettudományra. Ezért történetírói tevékenységükön túl is érdekes és érdemes tevékenységüket nyomon követni. E. S. Markarjan rövid bevezetőben képet ad a körforgáselmélet fejlődéséről az ókori kezdetektől (Herakleitos, Piaton, Aristoteles, Polybios, a stoikus filozófusok) a középkorban az elméleti alapok, következtetések, érvek kiszélesítésén és megszilárdításán át (Machiavelli, Campanella, Vico) egészen c szemlélet mai jelentkezéséig. A szerző ehelyütt rámutat arra a különbségre, amely Michelet és Hegel magabiztos, a fejlődést valló történctfilozófiája és a XX. század kezdetétől igen elterjedt pesszimisztikus, körforgást, hanyatlást látó világkép között fennáll. Az ellentmondás okát a szerző a polgárság emelkedésében, illetőleg hanyatlásában látja. E. S. Markarjan tanulmányának nagyobb részében a körforgáselmélet mai, XX. századbeli jelentkezésével foglalkozik. Rávilágít arra a feltűnő hasonlóságra, amely 0. Spengler és A. Toynbee történetfelfogása és következtetései között fennáll. A körforgáselmélet mellett mindkettőjükre jellemző, hogy az emberi társadalom fejlődését nem egyetemes összefüggésükben vizsgálják, hanem az egyes nagyobb eredményeket elérő kultúrák keletkezésében és szétesésében vélik megtalálni a társadalom törvényszerűségeit. Ε pontnál a szerző kimutatja G. Vico ós a körforgáselmélet modern képviselői között mutatkozó eltérést. (A XX. sz. történészei Vicoval szemben nem a fejlődés egyetemességéből indulnak ki, és nem egy ízben már a fejlődés törvényszerűségeinek meghatározhatóságában sem hisznek.) E. S. Markarjan megállapítása szerint O. Spengler és A. Toynbee közös vonása az, hogy mindketten passzívan, letargiával szemlélik a nyugati világ hanyatlását. Megállapításaikban és következtetéseikben azonban a különbség is lényeges. A. Toynbee elveti O. Spengler dogmatikus determinizmusát. A. Toynbee szerint a történeti fejlődés konkrét alakulását a történész nem láthatja előre, csak a lehetőséget, legjobb esetben a valószínűséget. E. S. Markarjan ehelyütt aláhúzza, hogy A. Toynbee azzal, hogy a nyugati civilizáció alakulását meghagyja nyitott problémának, „saját filozófiáját kérdőjelezte meg". E. S. Markarjan cikkének befejező részében a polgári történészek szemléletének és következtetéseinek filozófiai gyökerét elemzi. Megállapítja, hogy a körforgáselmélet hívei többnyire az általános érvényű illetőleg a különleges jelenségek tárgyalásánál követnek el hibákat. A polgári történészek azon része, amelyik egyenlőségjelet tesz az antik világ és a modern Nyugat-Európa közé, nem vesz tudomást a megkülönböztető egyéni, sajátos vonásokról. A körforgáselmélet híveinek másik csoportja viszont (O. Spengler, A. Toynbee) az eltérő sajátos vonásokat hangsúlyozzák, az azonos vonásokat csak formálisan vizsgálják. A hibás módszer mindkét esetben tévútra vezeti a polgári