Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Történeti irodalom - Eckhart Ferenc: A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon 1780–1815 (Ism. Berlász Jenő) 563

567 TÖRTÉNETI IlíODALOM Az a ténytisztelő, szigorú történész-gondolkodás, amellyel Eckliart művének időbeli kereteit és tárgyi vázát megszerkesztette, maradéktalanul érvényesül a legkényesebb szintétikus munkafázisban, a koncepcióban, a tulajdonképpeni előadásban is. Feldolgozási módja az igazán nagy történetírók nemes történeti realizmusát idézi emlékezetünkbe. Nem győzünk csodálkozni rajta, hogyan lehet negyedfélszáz oldalon át hosszú, sokszor bonyolult gondolatsorokat akkora fegyelmezettséggel, olyan korrekt tárgyszerűséggel kifejteni, mint ő teszi. Bárhol nyitjuk ki a könyvet, s akármilyen fürkészve nyomozunk is, írásában nem tudunk egyetlen henye, üres mondatot sem felfedezni. Minden kijelentése konkrét dolgot tartalmaz. Minden mondat fontos alkatrész, nélkülözhetetlen a gondolatszerkezetben. De van egy másik kitűnő erénye is Eckhart előadásának: az egyszerűség. Közismert, hogy tudományos szövegekben mennyire gyakori a bonyolult, körmönfont fogalmazás, a nem közkeletű műszavak alkalmazása, s a szaktudományi önhittség által kitermelt mindenfajta modorosság. Eckhartnál nyoma nincs ilyesminek. Fogalmazása természetes, közvetlen, bármely művelt ember által megérthető. Mondatai rövidek, szabatosak, egymáshoz szervesen kapcsolódók. Ha igaz az, hogy Eckhart előadásában nincs egyetlen tartalmatlan részlet sem, még inkább való az, hogy nincsen benne egyetlen érthetetlen kijelentés sem. Ez a komoly tárgyiasság és fogalmazásbeli puritánság természetcsen messzemenően kihat az interpretációra is. Hatásuknak köszönhető, hogy a szerző szinte mentesül a magyarázat gondjától. Közlésében a történet tényei, vonalai annyira plasztikusan, beszédesen kerülnek az olvasó elé, hogy legtöbbször nem is sz'orulnak kommentárra. A történetírónak nem kell minduntalan rámutatnia egy-egy állításánál* mélyebb értelmére, mert az expozíció önmagát magyarázza. Ami e tekintetben a szerzőt terheli, az leginkább csak a következtetések levonása, a meglátások összefoglalása egy-egy nagyobb lélegzetű előadásrészlet után. A fentiekben módszerén keresztül próbáltuk Eckhart új művének általunk felismert legfőbb értékeit bemutatni. Végső fokon arra a megállapításra juthatunk, hogy a búcsúmű a klasszikus polgári gazdaságtörténeti iskolák haladó hagyományainak folytatása. A munka ténybeli eredményeivel adott keretek között nem foglalkozhatunk bővebben. A főeredmény — amint a korábbi kutatásokból sejtettük — messzemenően egybevág a Mária Terézia-kori gazdaságpolitikáról szóló monográfiának immár a köztudatba is átment megállapításaival. A munka nagy jelentősége nem is annyira a végső konklúziók megfogalmazásában rejlik, mint inkább hatalmas apparátussal véghezvitt nagyszerű bizonyításukban, kétségtelenné tételükben. Ε mellett persze kitűnő jelentőségük van a részleteredményeknek is; ezek nemcsak az egyes gazdasági tevékenységek merkantilista szabályozási kísérleteit tárják fel, hanem ezen túl széles pásztákban megvilágítják a magyar gazdasági valóságot is a feudális életberendezkedés végső stádiumának jellegzetes viszonyai között. Ezekben az új megállapításokban megint egy sor olyan szilárd támpontot nyertünk, amelyekről történetírásunk évtizedeken át biztos kiindulást fog találni különböző irányú kutatói vállalkozásaihoz, legelsősorban talán az itt megvillantott problémák (pénzrendszerünk és pénzügyeink a XVHl—XIX. század fordulóján, a hazai céhrendszer belső válsága és bomlása, a belső piac kialakulása stb., stb.) rendszeres kidolgozásához. Végül pedig, s nem utolsósorban, történetoktatásunk is meg fogja találni Eckhart müvében azokat a szellemi javakat, amelyeket nevelő munkájában sikerrel gyümölcsöztethet majd. S lehet-e egy tudós történész önzetlen fáradozásának szebb jutalma, mint megállapításainak a nemzeti köztudatban való továbbélése? BERLÁSZ JENŐ