Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Történeti irodalom - Eckhart Ferenc: A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon 1780–1815 (Ism. Berlász Jenő) 563

566 TÖRTÉNETI IlíODALOM igen alárendelt módon, jelentéktelen terjedelemben szerepelt, most ellenben lényeges elemét alkotta a kutatásnak. További szimptómája a gyűjtőkör bővülésének az ún. kisügyek sokaságával való foglalkozás. A régi monográfia túlnyomórészt csak az „igazi" gazdaságpolitikai iratanyagra támaszkodott, azokra az általános érvényű rendelkezésekre és elvi jelentőségű határozatokra, amelyek nagy horderejű ügyekből születtek, — a kisebb kérdéseket, *iint jelentékteleneket jobbára mellőzte. Az új mű viszont máiolyan irattartalmakat is felhasznált, amelyek csak részleges, legtöbbször· lokális érdekű kérdésekre vonatkoznak, s csak egyes esetekre szóló döntéseket foglalnak magukba. Megemlíthetünk végül egy harmadik idevágó új tárgyat is : a földrajzi szemléletkor tágulását. Ez főként Erdély gazdasági helyzetének közelebbi, tüzetesebb vizsgálatában mutatkozik meg ; az új miiben nemcsak egy-két adatból, hanem egész fejezetet kitöltő anyagból tájékozódhatunk az erdélyi gazdasági élet politikai irányításáról. Csak egynéhány mozzanatot ragadtunk ki Eckhart Ferenc analitikus munkájából, de úgy véljük, ez is elég, hogy bárki számára érzékelhető legyen a szóban forgó monográfia nagyszerű ténybeli megalapozottsága. Fordítsuk most figyelmünket a szintézis módszerének vizsgálatára : a feldolgozás, a történeti rekonstrukció mikéntjére. Tudott dolog, hogy a kutatómunka eredményei messzemenően meghatározzák a történeti téma rendszerezésének és előadásának módját. Mennél nagyobb, mennél változatosabb és összefüggőbb a feltárt forrásanyag, annál biztosabban alakíthatók ki az előadás keretei, s annál szilárdabb, időtállóbb következtetések vonhatók le a feldolgozásból. Persze az is nyilvánvaló, hogy bármily gazdag, sokrétű és teljes anyag álljon is a historikus rendelkezésére, ez önmagában nem biztosíthatja a téma szabatos tárgyalását és helyes interpretálását. A szintézis sikere vagy sikertelensége döntő módon a történetírói képességektől függ. A tudományos készületnek, a történeti érzéknek, logikának, ítélőképességnek, előadási készségnek, egyszóval a történetírói színvonalnak tehát voltaképpen, a sziatézis a fő próbaköve. Eckhart müvének kvalitásai is szembetűnően mutatkoznak meg előadásában. Rendkívül tanulságos a történészek legszélesebb körei számára az az eljárás, ahogyan a felhalmozott hatalmas adattömeget elrendezte, korrendbe, illetőleg tárgyi csoportokba foglalta, egységes gondolatsorba állította s megszólaltatta. Minden jel arra vall, hogy kutatómunkája megindulásakor Eckhartnak máihatározott szempontokra támaszkodó feldolgozási terve volt, amelyet később, a gyűjtés befejezése után csak részletezni, szerkezetileg finomítani kellett. Az időbeli és tárgyi elrendezés — bármily evidensnek látszik is utólag az olvasó számára — hosszadalmas, gondos megfontolásokból születhetett, lia a korbeosztás merőben politikai tényekhez igazodónak látszik is, a feldolgozás elárulja, hogy valóban a gazdasági-társadalmi folyamatok mélyére tekintő alapos vizsgálódás áll mögötte. A korcezúrát utóvégre máshol is el lehetett volna helyezni, Eckhart mégis 1790 mellett foglalt állást, mert jól látta, hogy ez a lényeges fordulópont Magyarország gazdasági fejlődése szempontjából. II. József rendszere kedvezőtlen gazdasági-társadalmi feltételek mellett, kizárólag mesterkélt gazdaságfejlesztő eszközökkel részletekben igyekezett a kapitalizmus irányába terelni a fejlődést, — aránylag kevés sikerrel. Az utána következő kormányok idején — bár ugyancsak a merkantilizmus naiv felfogása szerint és eszközeivel kezelték a gazdaságpolitikát — a kapitalizmus mégis hasonlíthatatlanul erőteljesebb ütemben foglalt tért, mivel ekkor saját belső ereje, saját dinamikája vitte. Eckhart észrevette, hogy II. József szisztémájának bukásával következett be az a változás, amely kedvezőbb feltételeket teremtett a gazdasági élet fejlődése számára Magyarországon. A jozefinus reformok (az örökös jobbágyság megszüntetése, a türelmi rendelet) hatása önmagában kevés volt a gazdasági haladás komoly előmozdításához, de ugyanez a polgári életberendezkedés felé tájékozódó rendek aktivitásával és a háborús piaci konjunktúrával egyesülten már sokkal többet jelentett. A korforduló idejének helyes felismerésében benne van Eckhart állásfoglalása a művében tárgyalt két időszak jelentőségbeli különbsége tekintetében is. Hogy a kapitalizmus felé vivő úton a magyar közgazdaság 1790 ős 1815 között hasonlíthatatlanul nagyobb léptekkel haladt, mint 1780 és 1790 között, az számára aligha lehetett kétséges. Igaz ugvan, hogy a szerkezetbeli arányokban ez nem jut kifejezésre — II. József tízéves időszakának előadására ugyanakkora terjedelem jutott, mint II. Lipót és a francia háborúk korának negyedszázados szakaszára —, ez azonban nyilván nem a történeti súlykülönbség fel nem ismeréséből ered. Az arányosság oka bizonyára abban a rendkívüli érdeklődésben van, amely II. Józsefnek vitathatatlanul lenyűgöző „forradalmi" kísérlete iránt ma is elevenen ól, s egyszersmind abban a nagy történelmi tanulságban, amellyel nem mindennapi kudarca szolgál.