Századok – 1959
ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Történeti irodalom - Eckhart Ferenc: A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon 1780–1815 (Ism. Berlász Jenő) 563
564 TÖRTÉNETI IlíODALOM közelebbi ismerői azonban jól tudják, hogy ezek a különösségek nem a véletlen játékai, — ellenkezőleg hü kifejezői egy sajátos kettős tudományos beállítottságnak, kettős tudós elhivatottságnak, amely a szerző egész élete során nyomon kísérhető. Eckliart tulajdonképpen ugyanolyan jelentős tényezője volt a magyar gazdaságtörténetnek, mint a jogtörténetnek. Sőt egy lépéssel tovább kell mennünk : megállapíthatjuk azt is, hogy Eckhart Ferenc a magyar gazdaságtörténetnek századunk első évtizedeiben Tagányi Károly, Kováts Ferenc és Domanovszky Sándor mellett legkitűnőbb tanítómestere volt. Első pillanatban ez talán érthetetlennek tűnik. Hiszen katedráról ezt a tárgyat sohasem tanította, s folyamatos irodalmi munkásságot sem fejtett ki e téren. Hogyan lehet az, hogy hatása mégis olyan széleskörű és intenzív volt, amint azt a legutóbbi időkig tapasztalhattuk? Miben kell« siker titkát keresnünk? Kénytelenek vagyunk is-nét egy különösségre rámutatni, ami talán a legkülönösebb az említettek között. Akármennyire szokatlan is az ilyesmi, tény és való, hogy Eckhart Ferenc rendkívüli hatóereje egyetlen munkájából sugárzott: Á bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária Terézia korában című, 1922-ben megjelent művéből. Aligha férhet kétség hozzá, hogy a magyar polgári gazdaságtörténet-írásnak ez volt a chef d'oevre-je, minta-alkotása, bármely szempontból vesszük is fontolóra. Jelentősége leginkább három tényben domborodik ki. Mindenekelőtt a zseniális témaválasztásban. Eckhart nem mindennapi történész intuícióval ismerte fel azt az időszakot, amely az újkori magyar gazdasági fejlődésben döntő jelentőségű volt, s egyben biztos kézzel választotta ki azt a vezetőszálat, a teréziánus időkben kibontakozó állami gazdaságpolitikát, amelynek segítségével a feledés sötétjébe merült tárgyat teljes sikerrel lehetett napvilágra hozni. Ezzel a magyar gazdaságtörténeti kutatás számára olyan alapot teremtett, amelyre mind a modern kapitalizmus, mind a középkori feudális gazdálkodás felé irányuló érdeklődés biztosan támaszkodhatott. — A másik nagyjelentőségű tény, amelyben Eckhart sikerét keresnünk kell, az a korrekt történészi nézőpont volt, amelyet tárgyával szemben elfoglalt, függetlenítve magát a felvilágosult < abszolutizmus iránt a magyar társadalom értelmiségi rétegeiben is erősen gyökerező rokonszenvtől. Munkája nyomán szét kellett foszlania annak az illúziónak, amit Mária Terézia magyarországi kormányzatának értékelése tekintetében a hazai történetírás oly kitartóan ápolt. A jó királynő-elmélet hatása alól az Eckhart utáni történésznemzedék mindinkább felszabadult s maga is kritikával vette vizsgálat alá a kor különböző kérdéseit. — Végül ami a harmadik hatóerőt illeti, ezt Eckhart modern kutatói módszerében jelölhetjük meg. Műve egyszer s mindenkorra szakított azzal az eljárással, amely a gazdasági fejlődés vizsgálatában a rendi intézmények szűk horizontján belül kereste a magyarázat oltat ; de szakított az ún. tallózgató levéltári kut atással is, amely * csak az érdekes ügyeket méltatta figyelemre, rá sem hederítve az „úgyis áttekinthetetlen" aktatömegekre. Országgyűlési emlékek helyett Eckhart a legfelsőbb bécsi politikai szervek iratanyaga segítségével kívánta rekonstruálni a magyar közgazdasági élet sajátos alakulását, de nem úgy, mint Takáts Sándor és részben Marczali is tette, az archiváliában csak szenzációt kereső válogatással, hanem tervszerű, rendszeres, teljességre törekvő, fegyelmezett történész-vizsgálattal. Talán nem tévedünk, ha kimondjuk, hogy Eckhart hatása ebben a tekintetben volt a legfontosabb. A fiatal gazdaságtörténészek számára — bármelyik professzor közvetlen tanítványai voltak is — szinte kötelezővé vált az Eckhart-szerű „remeklés" : a bécsi levéltárakban való néhány éves elmélyült kutatómunka , az eokharti módszer elsajátítása. Ennek a nagyhatású, valóban magisztrális munkának folytatására az elmúlt évtizedek során felnövekvő gazdaságtörténészek szinte állandó beiső indítást éreztek. Ebből folyólag számos becses tanulmány készült a bécsi gazdaságpolitika egy-egy részleténeic II. József-, illetőleg Ferenc-kori megnyilvánulásairól. Ezek az értekezések azonban minden értékük mellett is csak mozaiítok voltak, nem alkalmasak a nagy összefüggések megmutatására. Eckhart programjának egész szélességben való továbbvitelére, vagyis a Mária Terézia utáni idők teljes gazdaságpolitikájának feltárására és feldolgozására nem vállalkozott senki. A feladat negyedfél évtized után is végrehajt atlan maradt s végtére élete utolsó éveiben magának Eckhartnak kellett azt teljesítenie. Ez a tónv önmagában véve is erőteljesen aláhúzza véleményünket Eckhartnak a magyar gazdaságtörténetírásban vitt elsőrangú szerepéről. Új, a Magyar Történelmi Társulat gondozásában most megjelent művének kézbevételekor érdeklődésünk természetesen arra irányul, hogy viszonylik egymáshoz a két munka, a régi és az új : miben teljesíti ki a mostani kötet a harmincöt év előttit, mely tényekben állapíthatjuk meg az új mű fölényét a régivel szemben? Az ti. nem
