Századok – 1959
ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Vita - Bónis György: Válasz Váczy Péter „Néhány kérdésé”-re 498
514 BONIS GYÖKGY a hagyományra is hivatkozva — az apátság jobbágyai. Ezt a tényezőt azonban Váczy következetesen elhanyagolja. Maga sorakoztatja fel azokat az adatokat, amelyekben a servi, mancipia adományát ad aratra teszik, vagy cum una aratro, cum duóbus aratris; nein tagadhatja, hogy ezek ,,az ekének hasznát is látták" (V. 320., 322. 1 ). Csak azt kellene meglátnia, hogy a főként földművelésre rendelt szolgák az osztályharc során hogyan rázzák le terheik egy részét, hogy lesznek meghatározott „kondíció" részesei, jogilag is jobbágyok. Összefoglalva : A vitacikk adatokban gazdag lapjai sem győztek meg arról, hogy tévedtem volna a földművelésre való fokozatos áttérés tekintetében. Eredménye : „A magyar legeltető pásztorkodás már a délorosz steppén be tudta illeszteni a földművelést gazdasági rendjébe, s ezen az új hazában sem változtatott. Idővel a szántók — az itt talált és a környező népek példájára is — mindinkább gyarapodtak a legelőnek használt határban. Ez a folyamat, bármilyen nagy jelentőségű is volt, meghagyta még a gazdálkodás régi rendjét, az állattartást, mint főfoglalkozást" (V. 326. 1.). Ez a konklúzió éppen úgy kiiktatja a változás elemét, az itt talált népek nem lebecsülendő hatását, az osztályok létét és küzdelmét, mint a szilaj pásztorkodásról szóló tétel, s ezért elfogadhatatlan. Nem indíthat annak a rövid megállapításnak módosítására, melyet könyvemben tettem: „Mindent összevéve, igaza lehet Molnár Eriknek, aki az egyházi, állami és földesúri terhek nyomása alatt görnyedő szabad dolgozóknál a földművelés továbbterjedését állapítja meg, anélkül, hogy az uralkodóvá vált volna" (B. 60. I.).43 A cikk ilyen fogyatkozásai akadályozzák meg azt, hogy a földközösség és a legeltető gazdálkodás összefüggésére vonatkozó fejtegetéseit4 4 — melyek a jogi és gazdasági kategóriákat is összekeverik — megnyugtató eredményekként fogadjam el (V. 326—329. 1.). Érdemesebb munkát végzett bírálóm az anyagi,kultúra koraközépkori állományának felderítésével. Ez valóban szívügyének látszik, hiszen a termelőerők kérdéseit későbbre hagyva, ezzel kezdi érdemi bírálatát. Nem léphetek fel azzal az igénnyel, hogy a munkaeszközök, ház és viselet történetének szakembere volnék, s így Váczy megállapításainak elbírálását az illetékeseknek engedem át. Amikor könyvemnek a gazdaság és társadalom kérdéseivel foglalkozó fejezetében néhány lapot (B. 65—70. 1.) az anyagi kultúrának szenteltem, valóban a Magyarság Néprajzára, László Gyula és Komoróczy György munkáira támaszkodtam (az utóbbit Váczy sehol sem veszi tudomásul). Ezeknek a műveknek a felhasználása mégsem olyan egyszerűen történt, mint bírálóm beállítja. „Valóban kényelmes álláspont: — írja rólam — az idők folyamán felraktározódott holmit egészben az Istvánkori magyarnak tulajdonítani" (V. 280. 1.). Ez a célzatos megállapítás arra számít, hogy az olvasó nem néz utána a Magyarság Néprajzában. Györffy István, a viselet történetének nagynevű művelője, külön fejezeteket szánt annak a kérdésnek : mi az ősi, esetleg a rokonnépekkel, sőt az összes primitívekkel közös elem a magyarság ruházatában, mi újabb. Ugyanígy járt el Bátky Zsigmond az építkezés, Viski Károly a bútorzat tekintetében. Sajnos, 43 A jegyzetben Molnár: Társad. 162—163. l.-ra utaltam. 44 Nem is előzmény nélküliek, mert Molnár: Társad. 164—165.1. az állattenyésztés hagyományos formájának fennállására vonatkozó adatokat „A földművelés kiterjedése" e. fejezetben tárgyalja.
