Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Vita - Bónis György: Válasz Váczy Péter „Néhány kérdésé”-re 498

VÁLASZ VÁCZY PÉTER. „NÉHÁNY KÉRDÉSÉRE" 499 kező lapok hitem szerint bőségesen illusztrálják majd, hogy bírálóm ezeknek a követelményeknek nem felelt meg. Van azután Váezy „Néhány kérdésének" egy olyan vonatkozása is, amely túlmegy azon a problémán, jó népszerű tudományos munka-e az „István király", vagy — bírálóm félreérthetetlen célzása szerint — „silány mű" (V. 272. 1.). Váczy ugyanis nem jelenti ki világosan, milyen álláspontról bírál, és milyen álláspontra helyezkedtem én. Első olvasásra a „Néhány kérdés" a polgári objektivizmus termékének tűnik, de figyelmesebb vizsgálódás megmutatja, hogy történetírásunknak egy olyan irányzata jelentkezik benne, melyről már azt hittük, hogy leküzdöttük magunkban. A világnézeti alap elködösítése dacára is a magyar szellemtörténet támadja itt a magyar marxista történetírás eredményeit. Ez a jelenség pedig a megbírált szerzőnek egyenesen kötelességévé teszi, hogy éljen a válasz jogával. 1. Munkám lehetőségei és korlátai Mindenek előtt a könyv feladatát, népszerű jellegéből következő lehetőségeit és korlátait kell világosan megjelölnöm. Az a tény, hogy az „István király" a Magyar Történelmi Társulat újabb népszerűsítő sorozatának 6. köteteként jelent meg — s ezt bírálóm is jól tudja (V. 265. 1.) —, a szerződésben megszabott kb. tíz ív terjedelem, és a felmerülő kérdések sokasága olyan áttekintésre nyújtott lehetőséget, mely csak a fontosabb problémákat öleli fel, s ezt egyben szigorúan István király "korára szorította. Bevezetőben az István-kép változásaira és a feldolgozás nehézségeire utalva egyenesen megmondtam, hogy mire vállalkozom : „Mi most azt az anyagot, amit a kutatás eddig Istvánról és népéről felszínre hozott, szeretnénk úgy összefoglalni, hogy a kép világos, egységes és igaz legyen. Őszintén meg fogjuk mondani, hogy mi a bizonyos, mi a kétséges és mi a feltevés" (B. 6. 1.). Munkám tehát nem lépett fel sem az eredeti kutatás, sem a monográfia igényével. Váczynak ez a megoldás nem nyerte meg a tetszését. Mindjárt elöljáróban azt fejtegeti, hogy a szaktudomány művelői bizonyára jobban örültek volna egy „igazi, terjedelmes részletmunka" megjelenésének (V. 265. 1.). Ez azonban nem gátolja meg abban, hogy véletlennek alig tulajdonítható következetességgel, ismételten „az új István-monográfiáról" (V. 268., 271., 272., 291., 341., 345. 1.), illetve „az István-monográfiáról" (V. 274. 1.) beszéljen. Ez a szóhasználat akarva-akaratlanul félrevezeti az olvasót. Ugyanakkor, amikor a teljes anyaggyűjtésre épülő monográfiával szemben támasztható igényekkel lép fel, nem egészen őszinte dicsérettel illet engem, hogy össze tudom egyeztetni a népszerűsítést a tudományos munkával. „Lépten-nyomon tanújelét adja annak a szándékának, hogy mindenki számára írjon — beleértve a szaktudósokat is" (V. 266. 1.). De előbb megró azért, hogy a forrásokról és irodalomról „sajnos, igen hiányosan" számolok be az utolsó lapokon (V. 265.1.). A megbírált munka tehát hol monográfia, hol népszerű mű aszerint, hogy a bíráló gondolatmenete az adott esetben mit kíván. Tisztázzuk a kérdést! Váczy régebben sikerrel művelte a népszerűsítést, tehát a műfaj nem ismeretlen számára. A Magyar Művelődóstörténet 1939-ben megjelent első kötetében szépen megírt történeti áttekintést adott a XI—XIV. századról „A magyarság a román és gót stílus korában" címmel (91—160. 1.), s ezenkívül az Árpádok és az Anjouk korának társadalmi fejlő-19*