Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Közlemények - Iványi Emma: A szóhagyomány mint a legújabbkori amerikai történetírás egyik forrása 494

A SZÓHAGYOMÁNY MINT A LEGŰJABBKORI AMERIKAI TÖRTÉNETÍRÁS EGYIK FORRÁSA 495 kutatóintézet (Forest History Foundation), amely tíz éves működése alatt jelentős interjúanyagot gyűjtött össze, 1955-ben tízhetes feltáró munkát végzett Minnesota és Wisconsin állam azon területein, ahol az 1830-as évek végétől 1914-ig jelentős erdőkitermelés folyt. Felkutatták a még meglévő írásos forrásanyagot s azonkívül számos interjút készítettek olyan személyekkel, akiknek kapcsolatuk volt az erdészettel és a faiparral. Legtöbbjük idős vagy középkorú ember volt. A kiszálló történészek még a munka megkezdése előtt tanulmányozták a felderítendő terület múltját, elolvasták a régi telepesekről szóló életrajzokat s az erdészetre vonatkozó fontos munkákat. Hasonló előkészületeket tettek a Ford-művek levéltárának történészei is, akik 1950-ben hozzáfogtak a Ford-művek történetének és az alapító, Henry Ford életrajzának megírásához. Először is iratanyagukat vizsgálták át, időrendben haladva, hogy pontosan felmérjék, hol szorul az szóbeli kiegészítésre. Eközben alaposan megismerték a Ford-művek múltját is. A következő lépés mindkét esetben a meginterjúvolandó személyek kiválasztása volt. Az erdészettörténészek munkáját nagy mértékben elősegítette egy helybeli idősebb ember ismeretsége, akinek a vizsgálandó területen sok barátja és ismerőse volt s így összekötő kapcsot jelentett köztük és a vidék lakossága között. A Ford-művek történetíróinak viszont igen sok ember közül kellett a legmegfelelőbbeket kiválasztaniuk, akik a legtöbbet nyújthatták egyrészt Fordra, másrészt a Ford-művekre vonatkozólag. Az első csoportba tartoztak Ford rokonai, barátai, üzletfelei és társasági ismerősei, valamint házi személyzete, akik mint embert ismerték. A második csoport a Ford-művek személyzetéből került ki. Megállapították, hogy az utolsó ötven évben kik töltötték be a legfontosabb állásokat s hogy a legkülönfélébb munkaterületeken kik dolgoztak a leghosszabb ideig. Azt tapasztalták, hogy az interjúkészítést legjobb a legidősebbekkel kezdeni, addig, amíg azok rendelkezésre állhatnak ; ha pedig az életkor közömbös, akkor a kevésbé jelentős személyekkel, úgy hogy a fontos interjúalanyok elé már sokoldalú ismeretanyag birtokában léphessenek. A kiválasztott személyeket az interjúra elő kell készíteni. Első feladat bizalmuk megnyerése. Ha ismerik a munka célját, jelentőségét, tájékoztatást kapnak mindazokról a jogi és anyagi természetű következményekről, amelyek őket érintik s nem utolsó sorban, ha rokonszenvesnek találják a velük foglalkozó történészt, akkor sikerült megteremteni az alapot a ió együttműködésre. Ebben az esetben szívesen vállalkoznak arra is, hogy emlékeiket felfrissítsék, esetleg otthon lévő feljegyzéseiket, régi újságjaikat, irataikat átnézzék. Ilyen alkalommal ugyanis soha nem remélt iratok is napvilágra kerülhetnek. Az is előfordult, hogy a szemtanúk elbeszélése helyesbítette már megjelent munkák adatait, nem árt tehát a vizsgált kérdéssel kapcsolatos irodalom megállapításairól is beszélgetni velük. Egyre azonban ügyelnie kell az interjút készítő történésznek, s ha ezt elmulasztja, súlyos hibát követ el. Kérdéseivel nem szabad befolyásolnia a meginterjúvolt személyt, nem szabad úgy kérdeznie, hogy valósággal szájába adja a feleletet. Kérdésekre szükség van, a két személy közötti bizalomra úgyszintén, de hadd beszéljen a kérdezett úgy, ahogyan emlékszik, ahogyan saját maga vélekedik. Emlékezetét és véleményét irányítani annak érdekében, hogy azt felelje, amit a történész szívesen hallana, nem szabad, ezzel tönkretesszük a forrás hitelességét. Az egyik szabályzatalkotó azt is megköveteli — véleményünk szerint helyesen —, hogy a végleges szövegbe ne csak a feleletek, de a feltett kérdések is bele kerüljenek. Az interjú nagy gonddal való előkészítése azért is fontos, mert ha véletlenül nem sikerül, nem minden esetben lehet megismételni. Elmondják tapasztalataikat a szerzők magának az interjúnak a lefolyásáról is. Itt figyelemmel kell lenni a kérdezett személy egyéniségére és egészségi állapotára. Egy magnetofonszalag általában fél órás beszélgetéshez elegendő. Aki nem fáradékony, az egy ülés alatt is elmondja mindazt, amit tud. De a legjobban sikerült interjúkhoz általában több ülés szükséges. Itt is fontos a nyugodt, baráti légkör biztosítása. Az interjúalany ismerje meg a gépet, amelybe beszélni fog, úgy hogy a gép kezelője (általában maga az interjúkészítő történész) pár mondatot felvesz és azt lejátssza előtte, hogy a későbbiekben tudjon bánni a hangjával. A gépnek a továbbiakban nem kell az előtérben lennie, mert zavaró tényező, s az sem jó, ha kettőjükön kívül más is jelen van. Kivételes esetben azonban, pl. gyűléseken, kerekasztal-konfcrenciákon készülhetnek csoportos interjúk is, úgy hogy a felszólalók szavait lemezre veszik. A kérdezőnek latba kell vetnie minden ügyességét és tapintatát, hogy a kérdezett, mint fent hangsúlyoztuk, szabadon beszéljen, de ne kalandozzék el túlságosan a tárgytól. A munka következő fázisa a magnetofonszalagra vett szöveg átírása. Leghelyesebb, ha ezt maga az interjúkészítő végzi, gépíró segítségével. Ő ismeri legjobban az interjú tartalmát s s meginterjúvolt személy gyenge pontjait, gátlásait, botlásait. Mindezek figyelembevételével elkészül az első átírás, amelyet összeolvasnak a magnetofonszalaggal. Az interjúkészítő megteszi javaslatait a kihagyásokra, javításokra vonatkozólag s