Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Közlemények - Szekeres József: Adatok az 1937. évi pécsi éhségsztrájk történetéhez 438

ADATOK AZ 1937. ÉVI PÉCSI ÉHSÉGSZTRÁJK TÖRTÉNETÉHEZ Több mint 200 bányász, minden fenyegetés, szakszervezeti intelem, enyhítő és csillapító közbelépés, közbenjárás ellenére 1937. február 23-án, a Dunagőzhajózási Társaság vasasi bányatelepének Thomen aknájában1

elhatározta, hogy beszünteti a munkát és bérkövetelései kiharcolása érdekében éhségsztrájkba kezd. Egy órával a műszak megkezdése után határozták el a sztrájkot, eltorlaszolták a visszavezető utakat, kiszolgáltatva magukat a föld mélye elemeinek, a víznek, a bányalégnek és egyéb veszélyeknek. Mindezt azért tették, mert éheztek és nyomorogtak, nem tudtak elegendő kenyeret és ruhát adni gyermekeiknek, feleségüknek, mivel egyre több munkaszüneti napot vezettek be, egyre csökkentették a fizetéseket. A nyomorúság és az éhezés váltotta ki ezt a végzetes elhatározást a vasasi bányamunkásokból és a széles közvélemény félve és reménykedve figyelte harcukat, várva, hogy kedvező eredménye születik a küzdelemnek, avagy jóvátehetetlen katasztrófát hoz magával a halálraszánt bányászok sorsa. Általános részvét keletkezett a magát halálraítélt bányászcsoport iránt. Szakértők és politikusok, egyházi férfiak és szakszervézeti vezetők nyilatkoztak a pécsi bányákban uralkodó állapotokról, hangoztatva, hogy ez az ország legveszélyesebb széntermelő üzeme, ahol a sújtólég és a különféle mérgesgázokkal telített levegő rendkívül nagy romboló hatást gyakorol az emberi szervezetre, de a bányászok maguk is tudták — ismerve az 1934. évi földalatti sztrájk hatását —, hogy a sztrájkolók egyébként is leromlott egészségi állapotában milyen veszélyekkel jár együtt az éhezés és a föld alatti tartózkodás. A helyi hatóságok, a sztrájk kitörése után — mint 1882 óta annyiszor — a ,,rend" fenntartása céljából katonaság és csendőrség kivezénylését kérték. Alig néhány órával később csapatszállító gépkocsikon gyalogos és géppuskás katonai alakulatok érkeztek, megszállták a bányatelepeket és a hirhedt csendőrökkel együtt készenlétben várakoztak. 1 Az Első Duaigőzhijózási Társasig (D8T) osztrák érdeke teégű vállalat, főleg Dunahajózással foglalkozott és vezérigazgatósága Bécsben volt. A hajózáshoz szükséges szén biztosítására a múlt század ötvenes éveiben a társaság Pécs város környékén szénterületeket vásárolt és megindította a bányaművelést. Az 1930-as évek közepére a pécsi szénbánya az ország egyetlen olyan kőszénbányája, amely a legkorszerűbben felszerelt európai bányák között is jelentős helyet foglalt el. A széntermelés három bányatelepen tőrtént : Pécsbánya, Mecsekszabolcs és Vasas telepeken, ahol három főaknán jutottak le a szénlelőhelyekhez. A földalatti munkát teljesen gépesítették, a bányászok többsége sűrített levegővel meghajtott szénfejtő-kalapáccsal dolgozott. Â kitermelt szenet automatikus szállítószalagok vitték az elektromos bánya vonatokhoz, majd függőpályán a szénmosóba, ahonnan a társaság tulajdonában levő pécsújhelyi és budapesti brikettgyárak, apécsújhegyi erőmű, de elsősorban a társaság hajói megfelelő mennyiséget kaptak. A bányatelepek évi termelési kapacitása 1 250 000 tonnát tett ki, de általában 750—850 000 tonna körül maradt a termelés. A brikettgyárból évi 70 000 tonna különböző minőségű termék került ki. Az erőmű nemcsak a társaság saját áramszükségletét fedezte, hanem árammal látta el Pécs városát és környékét az összes üzemekkel, valamint Déldunántúlt Nagykanizsától Mohácsig. Kapacitása évi 50 millió kilówattóra volt. A bányaművek 4200—4500 embert foglalkoztattak. Ezek jelentékeny része a társaság tulajdonát képező 13 lakótelepen lakott, ahol 572 társulati házban 2092 lakás volt. A DGT pécsi bányái nyereséggel dolgoztak és ezt a tényt egyedül a bécsi vezérigazgatóság könyvelési szakemberei próbálták papíron letagadni. Azonban az évi mérlegek gondos vizsgálata alapján már a korabeli polgári közgazdászok is évi 3—4 millió pengő összegű tiszta jövedelemre becsülték a bánya hozamát. A mérlegekben ezt a nyereséget eltüntették, de nyílt titokként köztudomású lett, hogy a hajózás tetemes veszteségeit a bánya nyereségéből fedezik. 1935—1936-ban tárgyalások folytak a DGT és a magyar bányarészvénytársaságok között a pécsi szénbányák eladásáról. A társaság a bányáért 36 miilió pengőt kért s az évi bevételi felesleget 4 millió pengőben jelölte meg. A pécsi bányák jövedelmezősége tehát megfelelő volt és a társaság nem a bányára, hanem a hajózásra fizetett rá. Az elavult üzleti vezetés állandóan a csőd szélén tartotta a DGT-t s ezen a tényen sem az osztrák állam segélye, sem az olasz részvényesek bevonása nem tudott változtatni. A társaság vezetőinek tevékenysége odairányult, hogy a bányából minél nagyobb tiszta nyereséget préseljenek ki a hajózási veszteségek fedezésére, és ennek a politikának kegyetlen tényét érezték állandóan a bányászok. A pécsi szénbányászat részletes történetét Babies András dolgozta fel : A pécsvidéki kőszénbányászat története című művében (Bpest. 1952), a bánya jövedelmezőségére vonatkozó adatok pedig a Magyar Hitel folyóirat 1937. évi 3., 4. és 10. számaiból kerültek elő.