Századok – 1958

Történeti irodalom - Az itáliai renaissance kibontakozásához (Ism. Székely György) 836

' TÖRTÉNETI IRODALOM 841 Temin és Temim szultán (110, 111. 1.) szerepel Arszuf, Caesarea, el-Mchdia, Temim helyett. Acri (108. 1.) olaszos, Saint Jean d'Acre (113. 1.) fianciás írása ugyanannak a levantei kikötőnek, Akkonnak. Az oroszok többször mint rutének szerepelnek. Csernyigov mint Cernegov (109. ].). Alan és Mostasim küzdelme 1258 körül (178. 1.) Hulagu és al-Musztaszim harcának felel meg 1258-ban. Az abesszinek nesztoriánus volta (205. 1.) félreértés. Ezek mellett a hibák mellett is, megfelelő kritikával, jól használható a tanulmány első része. Ez valóságos enciklopédiája az itáliai városállamok mediterrán kapcsolatainak," hogy azután rátérjen a távolkeleti utazásokra. A tanulmány meggyőzően mutatja be azt a folyamatot, ahogyan az irodalmi hagyományoktól terhelt leírások realisztikus, tapasztalati elemekkel gazdagodnak, valamint a szerzetes és polgári utazók különbözőségét. Ezután a keleti utazók tapasztalatait dolgozza fel a vallás és erkölcs relatív voltának felismerése, a pápától független afrikai és ázsiai kereszténység tudomásulvétele, a természettudományi ismeretek növekedése, az idegen népélet és társadalmi viszonyok felfedezése szempontjából, ügyes csoportosításban. Pontatlan és zavaros azonban, hogy az olasz fejlődés elnagvolásával az utazó kereskedők szemléletét, már kapitalisztikusnak állítja be (177, 178, 180, 201. 1.). Éppígy nem lehet helyeselni, hogy Faragóné a mongol nagykánokról mint centralizációra törekvő, abszolút, racionális, felvilágosult uralkodókióí ír (186 — 88. 1.). így anakronisztikus, hamis képet erőszakol az olasz utazók szövegébe, elmosva a nomád feudalizmus mélyebb sa játosságait. Ráadásul viszont a XIII. századi Itáliáról mint a hanyatló feudalizmus oiszágáról ír (ISO. 1.), polgársága „új forradalmi társadalmi osztály" (201. 1.). Az alapos elemzés helyett kapott szuperlativuszos fogalmazások nem tettek jó szolgálatot a tanulmánynak, amely nem ad tüzetes választ a XIII—XV. század itáliai társadalmának, fejlettségi fokának döntő kérdéseire. Konkrét anyagukban meggyőzőek azok a fejtegetések, amelyekkel a befejező részben a szerző a keleti tapasztalatok, élménye'k tükröződését vizsgálja az olasz novella-, epikus és tudományos irodalomban, beleértve Leonardo da Vinci egyes írásait, eljutva a XVI. századi hanyatlás irodalmi következményeihez is. Összefoglalása mértéktartó. A következő tanulmány, Rózsa Zoltán: A kapitalista formák fejlődésének tükröző ése a korarenaissance irodalmában súlyos módszertani problémákat vet fel. Ez elsősorban az eredeti tőkefelhalmozás fogalmának alkalmazásában áll, amit bármily bő —· de nem idevágó — klasszikus citátumai sem tudnak itáliai vonatkozásban alátámasztani. Nem lehet szó „a korra jellemző . . . eredeti felhalmozás" (237. 1.) alkalmazásáról. Ezzel azután az olasz fejlődés bizonyos fokig klasszikus, egyben sajátos vonalát egv más nagy történelmi folyamathoz kapcsolva, rossz nézőpontból vizsgálja. A korakapitalizmus amúgvis vitatott problematikáját korántsem lehet összemosni az eredeti felhalmozás folyamatával — amely ugyan Itáliában is bizonyos nyomot hagyott, de csak későbbi századokban —, ígv azután már bizonytalan az az alap, amiről Rózsa kiindul. Ez marxista igénye ellenére néhol vulgáris, néhol a ma is élő polgári módszerekben megtalálható egyszerűsítésekre vezet. Ennek oka az is, hogy a gazdaságtörténeti alapozás igényével fellépő Rózsa igen fukarul bánt a vonatkozó irodalom felhasználásával, mellőzte annak kritikai kiaknázását is. ígv nem volt kellő önellenőrzési lehetősége. Résziétta'nulmánvokról nem is beszélve, nem hasznosította pl. C. M. Cipolla egy Sor fontos kérdésben meggondolkoztató, bár sok megoldásában vitatható tanulmányait az itáliai egyházig nagybirtok hanyatlása, a pénztörténet, a gazdaságtörténeti periodizáció tekintetében. Viszont ismételten szól a korarenaissance századaiban az eredeti felhalmozásról (238, 240, 246, 247, 250. 261, 262, 266, 277, 278. 1.), sőt a kapitalisztikus formák fejlődésének kezdeteit még századokkal előbb keresi (244. 1.). Az ilyen leegyszerűsítés mellett hiba az is, hogy általánosítja, mintha az egész polgári történetszemlélet „kizárólag a vallási áhítatból" vezetné le a keresztes hadjáratokat (238 — 39. 1.), holott nem általános a gazdasági, főleg pedig a politikai okok figyelembevételének mellőzése. Leegyszerűsíti az új polgárság összevetőit. is (240. 1.), a vázolt osztályhelyzet pedig valóban csäk globálisnak tekinthető (241, 248.1.). „A kereszténység felbomlása" (241 s köv. 1.) helyett inkább a keresztény világnézet válságáról lenne jogos beszélni e korai szakaszban. Súlyos aggályokat kelthet azután maga a kutatási módszer. A kapzsiság elleni bírálat, a moralizáló megjegyzések a szerző szemében az itáliai korakapitalizmus bírálatát jelentik (243. s köv., 250. 1.), de effélével Jan Hus műveiben és másutt is lehet találkozni, tehát nem speciális itáliai jelenségek. Veszélyes csak az irodalomból visszakövetkeztetni az alapra. Erőltetésnek érzem a pénzre alapozott polgári házasság visszavetítését is e korai századokba, ellentmond a későbbi Boccaccio-elemzésnek is. Az uzsorát bíráló novellából a szerző azt a következtetést vonja le, hogy „a történet jól mutatja az utat, amelyen az eredeti felhalmozás folyamata végig megy" (247. 1.), már a XIII. század közepére vonatkoztatva. (A XIII. századi Novellino Rózsa-féle értékelése annál ellentmondásosabb, ha figyelembe