Századok – 1958

Történeti irodalom - Az itáliai renaissance kibontakozásához (Ism. Székely György) 836

•872 TÖRTÉNETI IRODALOM hetünk meg vele. Annál inkább meg kell ismernünk Kun írásait , mert — mint Münnick Ferenc írja előszavában : ,,Ő volt az első nem orosz marxista, aki a Nagy Októberi Szocialista Forradalom módszereit, a leninizmus elveit, megállapításait ós gyakorlati intézkedéseit alkalmazta más ország (az adott esetben Magyarország) munkásmozgalmára". L. NAGY ZSUZSA AZ ITÁLIAI RENAISSANCE KIBONTAKOZÁSÁHOZ Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Olasz Tanszékének munkaközössége vaskos — magyar szövegrészében 487 oldalnyi — kötettel örvendeztette meg áz egyetemes történet kérdései iránt érdeklődők növekvő olvasótáborát. A,,Renaissance tanulmányok" (szerkesztette Kardos Tibor Bp. 1957) c. munka több szempontból is figyelemreméltó. Egyetemes történeti irodalmunk mindig szegényes volt ; általában a magyar történelem egy-egy szélesebb látókörű művelőjének alkotásai gyarapították. Nem történt elég erőfeszítés az egyetemes történet hazai marxista művelésére sem. Annál nagyobb öröm, hogy most egy tanszék kollektívája — kiegészülve a nyelvtudomány és a filozófiatörténet egy-egy jeles művelőjével — tárja az olvasó elé munkája eredményét. S nem eseti alkotásról van szó, hanem egy nagyobb sorozat kezdetéről, a hazai humanizmuskutatás leghivatottabb egyéniségének szerkesztésében. Ezért annál szükségesebbnek tartjuk, hogy az egyes tanulmányok tüzetes ismertetése helyett inkább olyan módszerbeli problémákat vessünk fel, amelyek a már készülő újabb tanulmányok íróinak és szerkesztőjének talán éppúgy segítséget nyújtanak, mint e kötet munkatársainak további munkájuk során. Tartalmi szempontból igen fontos s eléggé egységes a kötet mondanivalója. Nem véletlen, hogy amikor Magyarországon először történtek kísérletek marxista szellemű történetírás művelésére, nyomban felbukkant a kutatásban ez á kérdéscsomó, jelesen Diner-Dénes József tollából, aki 1906-ban megjelent munkájában Leonardo de Vincivel és a renaissance kialakulásával, a modern szellem Firenzében történt keletkezésével foglalkozott. Ennek ellenére fél évszázad multán, újabb polgári nézetekkel vitatkozva, tökéletesebb fegyverzettel volt szükség a kérdések újbóli felvetésére. A feudális ideológia hanyatlása, az itáliai polgárság kultúrájának felfelé ívelése az új mű lényeges kutatási területe, ezt világítja meg több oldalról három történeti, irodalomtörténeti, két irodalomtörténeti-nyelvészeti, egy filozófiatörténeti tanulmány, hogy mintegy összegezésül Kardos Tibor a Leonardo da Vinci humanizmusáról adott színes képben megformálja az új világnézet, életfelfogás teljességét. A tárgyalt kor az emberi történelem egyik leghatalmasabb és legizgalmasabb szakasza, Itália régi történelmének tetőpontja, vagyis a kor olasz története az emberi történet klasszikus fejezete. S a tárgyalás újra meg újra elvezet az Itálián kívüli világba — bár itt még több lehetőség és feladat állt volna a szerzők előtt, ha valóban egyetemes történeti munkát akartak írni. Mert a kötetnek nem minden cikkét hatja át eléggé az egyetemes történeti tárgyalásmód. Azok a társadalmi-gazdasági jelenségek, ideológiai alakzatok, amelyeket a tanulmányok tárgyalnak, nemcsak olaszok. Az összehasonlító módszer sok tekintetben nem kielégítő a kötetben. Egészségesebb s az itáliai élenjáró fejlődés méreteit is jobban érzékeltető lett volna, ha a szerzők szeme előtt ott lebeg a flandriai városfejlődés, a katalán tengerészet, a provencei kultúra is (utóbbira Gáldi tekintettel volt). De nincs kielégítően beágyazva a tárgyalás a német és bizánci politika, a mohamedán világ összefüggő problémáiba sem. A gyűjteményes kötet kitűnő tematikájának összeállításáért Kardos Tibort illeti a dicséret. A szerkezet azonban nem problémamentes. Nem tagadható a hosszabb időszakot felölelő tematikus felbontás jogosultsága. Ez azonban Sallay, Faragónó és Rózsa tanulmányai esetében különösen nagy szerkesztői munkát tett volna szükségessé a veszélyek elhárítására. Az alap elemzése a történeti igényű tanulmányokban ennek híján sajnálatosan szétforgácsolódott, a szerzők nem egyszer csúsztak elnagyolásba, hagyták el tóteleik kellő bizonyítását. Megnőtt az ellentmondások és átfedések lehetősége is. A szerkesztő egyes pontokon — feltehetően nem akarván sérteni a tanulmányíró megállapításainak szabadságát — a kelleténél kevesebbet avatkozott be a tanulmányok korrekciója érdekében. A szerkesztő önkorlátozása minden kollektív munka nagy problémája, s önmagában elismerésre méltó, de az adott esetben sem az egyes tanulmányoknak, sem a kötet egészének nem használt. A történészek számára a legtanulságosabb Sallay Géza: Eretnekmozgalmak és az olasz polgárság vallásos krízise a trecento végóig c. tanulmánya. A kérdések egész sorát