Századok – 1958

Vita - Történészvita a „népi” írókról 732

TÖRTÉN ÉSZ VIT A A „NÉPI" ÍRÓKRÓL 739 hanem az el sem nyert jövő féltése irányítja. De mégis pesszimizmus. Oka ? Itt jutunk el a „népi" írók ismert kiúttalanságának problémájához : akaxják, de nem látják a kibontakozást ; ha látják valamely részben, nem egészen hisznek benne. Fölösleges hangsúlyozni : összefügg ez a „harmadik-utasság" problematikájával. Nem szándékozom ezt érinteni, még kevésbé kifejteni. Az eddigiekben csupán azt kívántam jelezni, hogy a történelem pesszimista felfogása — annak a „népi" íróknál mutatkozó válfaja is — bonyolultabb kérdés, semhogy egy felszólalás keretében feldolgozni, vagy akárcsak különböző vonatkozásaiban éreztetni lehetne. Szorosabban vett táigyamra térek. A Dózsa-kérdéssel nem mint kutató, hanem mint előadó foglalkoztam: nem a monografikus feldolgozás igényével, hanem csupán azzal az érdeklődéssel, ami mindnyájunkat kötelez történelmünk nagy sorsfordulói iiánt. Közben olvasgattam a tárgyhoz vágó szépirodalmi feldolgozásokat, kivált az újabbakat. Ezek túlnyomó része „népi" íróktól származott ; többé-kevésbé valamennyi pesszimizmust sugallt. Sem az egyik, sem a másik körülmény nem meglepő, de meggondolkoztató. Nem meglepő, hogy a „népi" írók, akik a magyar nép — többségük értelmezésében a parasztság — szószólóiként léptek fel, igyekeztek életre kelteni a magyar parasztság évszázados küzdelmében mártírhalált halt hősök emlékét, köztük a legnagyobbét, a legmesszibb hangzó szavúét, Dózsáét. A harmincas években a „népi" íiók (Sárközi drámájával, Illyés híres versével) ily módon is iparkodtak serkenteni népük szunnyadó öntudatát. Tett volt ez akkor, jogos és helyes. Ugyanilyen volt-e, amikor sok évvel a felszabadulás után több kiváló — „népi" indítékú — írónk nyúlt vissza a témához ? Lehetett volna. Máig tartozunk 1514, .Dózsa méltó megjelenítésével. (Közbevetőleg jegyzem meg, történetírásunkban is.) IIa egy író ezt a tárgyat ragadta meg, helyeset tett. Csak az a kérdés, mikor, miért, hogyan dolgozta fel a témát. Ez a meggondolkoztató ! Ezt a kérdést sem óhajtom elemezni. Néhány adatot említek : a földosztás után, országunk szocialista létének hajnalán újították fel Sárközi darabját, akkortájt látott napvilágot Szabó Pál regénye, „A nagy temető". Pár évvel később jelentkezett több kiváló íiónk a téma feldolgozásával vagy érdeklődésének említésével. (Csalt érdeklődését jelezte Tamási Áron, erre ld. Művelt Nép 1955. febr. 13., vö. uo. febr. 20.) Eposzt írt Juhász Ferenc ; művének erényeiről és gyengéiről — köztük sötét látásáról — a kritika is megemlékezett. (V. ö Társ. Sz. 1S55. ápr. és másutt.) írói érték tekintetében kétségkívül a legjelentősebb Illyés Gyula drámája, amely már első szövegének megjelenésekor (olv. Csillag, 1954. 5, 6, 8.), majd későbbi színreadáskor nagy érdeklődést, tartalmilag azonban nem egy vonatkozásban ellenkezést keltett. A Történelmi Társulat lehetővé tette, hogy annak idején, még a darab színre hozása előtt, több történész közölje aggályait a szerzővel. A megbeszélés után a dráma szövege módosult ; úgy vélem azonban, legfőbb hibáit ma is viseliι Illyés, aki a harmincas években gyújtó erejű Dózsa-versét írta, most — húsz évvel utóbb s nemzetünk soTsának fordulója láttán — nem arról ír, hogy 1514-ben parasztháború folyt. Szöges ellentétben a tényekkel, háttérbe szorítja a parasztháború valóéágát Q. török elleni felvonulás lehetőkege mellett. Ennek a hibás, éppen ezért művészileg is nehezen elhitethető elképzelésnek felel -meg a dráma néhány részének erőltetett konstrukciója, így a tragikai mag értelmezésében is. (Eszerint Dózsa — aki vezette a parasztháborút — későn ébred rá, hogy azt kellett volna vezetnie.) Meg kell jegyeznem, hogy Illyés is a tragikum ábrázolásában felülmúlja elődeit, mind Sárközi drámáját, mind Szabó regényét : elveti a konfliktus pszihologizáló, ráadásul a tárgyhoz sem illő felfogását, amely szerint Dózsa életének, életművének kettéroppanása Csáky Kata (ellensége húga, az ellenséges osztály képviselője) iránt érzett szerelme lett volna. Ettől a csapdától menekülvén, az író nagyobbat vállal : felfogásának tetszetős részeivel (honvédő harc előtérbe állítása), jelenítő művészetének erejével, nyelvezetének szépségeivel rabul ejti olvasóját, az pedig szem elől veszti a lényeget. Mí ennek az oka ? Ha erre a kérdésre felelni kívánunk, vissza kell térnünk a történetfelfogás pesszimizmusának problémájához, annak „népi" értelmezéséhez. Az alapkérdés : tragikus-e népünk sorsa, vagy nem ? Vesztébe jut, vagy felemelkedéséhez Τ Múltbeli harcai, bukásai sírját ássák, vagy jövő életét készítik elő ? Erre az alapkérdésre a „népi" írók nem tudtak válaszolni. Egyéb okok mellett ezért sem érthették,ezért sem ábrázolhatták helyesen népünk történetének nagy fordulóit. Tragikusak ezek a fordulók ? Tragikus-e Dózsa halála, Mohács, Rákóczi veresége, 1849, 1919 ? Tragikusak. Hiba, ha megmutatjuk ezt ? Ellenkezőleg, az a hiba, hogy eddig nem eléggé mutattuk megi A marxista igényű irodalomban (a történetírásban is) több évig túlsúlyba jutott egyfajta felületes optimizmus» ami nem növelte, hanem csökken-