Századok – 1958

Történeti irodalom - Venturi; Franco: Il moto decabrista e i fratelli Poggio. Il populismo russo (Ism. Dolmányos István) 474

474 TÖRTÉNETI I KO DALOM Végül még néhány szót ebben a csupán „test"-jellegű áttekintésben John A. De Novo „The movement for an aggressive American oil policy abroad 1918—1920" című tanulmányáról. De Novo logikus, jól felépített írása okosan tapint rá azokra a gazdasági, katonai tényezőkre, amelyek az első világháború idején az amerikai „olaj külpolitika" kialakításában szerepet játszottak, kertelés nélkül mutatja be az első világháború után az olaj-kérdésben mutatkozó angol—amerikai ellentéteket, az Egyesült Államokban a közhivatalnokok és üzletemberek közötti megértő „együttműködést" az agresszív olajpolitika elindításában, a kőolajvállalatok generozitását F. K. Lane belügyminiszterrel és másokkal szemben. Talán ez a meglehetősen egyértelmű tárgyalási mód teszi érthetővé, hogy a szerzőnek „Kőolaj és a közelkeleti amerikai diplomácia, 1908—1928" című doktori értekezése, amely a kérdés diplomáciai oldalát részletesebben tárgyalja, mai napig sem jelent meg. Igen világos, értelmes szavakat hallunk a szerzőtől az olajemberek „patriotizmusát" illetően is. Ügy látszik, többek között, De Novo is azok közé tartozik, akiknek nem ártott meg az uralkodó amerikai történelem-elméleti irányzat rracionalis félhomálya. SOLT LÁSZLÓ FRANCO VENTURI: IL ΜΟΤΟ DEC AB RIST A Ε I FRATELLI POGGIO (Torino, Ed. Einaudi. 1936. 172 1.) IL POPULISMO RUSSO. I II. k. (Torino, Ed. Einaudi. 1952. 1194 1.) A DEKABRISTA MOZGALOM ËS A POGGIO TESTVÉREK AZ OROSZ NARODNYIK MOZGALOM TÖRTÉNETE Franco Venturi három kötete átíveli kis híján a XIX. századi orosz forradalmi mozgalmak történetét. A vállalkozás mérete, a szerző személye, a téma érdekessége és a sikeres megformálás egyaránt felkeltette a nemzetközi történész közvélemény figyelmét (Voproszi Isztorii 1955. 8. 176—179. 1., 1957. 3. 165—168. 1., Historische Zeitschrift 180. évf. 585.1., Revue Historique 1957. ápr.—jún. 429.1.). A Poggio testvérek forradalmi szereplésének leírása és a narodnyik mozgalom rajza tulajdonképpen különkülön is kerek egészet alkot, de szinte összeforrasztja őket a tárgyalt kérdések eredeti történeti kapcsolata, valamint a haladó olasz történész szemlélete és anyagkezelése. A dekabrista mozgalommal kapcsolatos munka a XVIII. század vége felé Olaszországból kivándorolt és Oroszországba szakadt Vittorio Poggio fiainak, Alekszandr és Joszif Poggiónak életútja keretében dolgozza fel a titkos szervezkedés és a felkelés történetét. Nem óhajt részletes összefoglalást adni (mint M. V. Nyecsldna, akinek alapvető munkájával nem régen foglalkoztunk e hasábokon), hanem előtérben tartja a két fivér tevékenységét, s közben betölti a kutatás egyes fehéren maradt területeit, illetőleg nagy vonásokban felvázolja a mozgalom kiemelkedőbb képviselőiről alkotott véleményét . Röviden válaszol a nyugattól kapott szellemi ösztönzések sokat vitatott kérdésére is. Nagy tárgyi ismerettel adatokat sorol fel, amelyek azt mutatják, hogy a dekabristák igen jól ismerték a nyugati politikai gondolkozás addigi és korabeli eredményeit, sokat tanultak a külföldi haladó politikusoktól és filozófusoktól. Azonban Venturi — néhány kisebb jelentőségű kitéréstől eltekintve — nem ismétli a polgár történetírás hibáit és a mozgalmat nem tekinti idegenből hozott gyökértelen alakulatnak, hanem az orosz valóságból származtatja. Tehát elfogadja a szovjet történetírás egyik alaptételét. Ugyanakkor viszont felfogása különbözik az utolsó két évtized szovjet történetírásától is annyiban, hogy nem tartja feleslegesnek a nyugati kapcsolatokkal való beható foglalkozást. Amint a szovjet recenziókból kiderül, törekvése most már a szovjet kutatók helyeslésével találkozik. Jellemző például a spanyol forradalom, a nápolyi és piemonti felkelés visszhangjának tárgyalása. Venturi, akihez természetesen közelállnak ezek a mozgalmak, ismét bebizonyítja : oroszországi gyújtó hatásuk kétségtelen. De távol áll annak a primitív polgári felfogásnak hangoztatásától, hogy ebből született a dekabrista mozgalom. A szerző az orosz felkelést egy összeurópai forradalmi hullám (1820— 1825) utolsó gyümölcsének tartja (98—99. 1.). À dekabristákat nem szakítja el a hasonló