Századok – 1958

Történeti irodalom - Venturi; Franco: Il moto decabrista e i fratelli Poggio. Il populismo russo (Ism. Dolmányos István) 474

TÖRTÉNETI IRODA LO-M 475 európai mozgalmaktól, sőt közelíti azokhoz, viszont egyenértékű jelenségként foglalkozik tevékenységükkel. Hősei sorsát a felkelés után is tovább kíséri. Érdekesen írja le Alekszandr Poggio szibériai száműzetését ős öregkorát. Az idős dekabrista hű maradt régi eszméihez, de a kor haladó mozgalmaival nem tudott lépést tartani. Számára idegennek tűnt a hatvanas évek élénk diákmozgalma, a fiatalság fokozott forradalmi lendülete, a forradalmi demokratizmus és a narodnyik törekvések. Világpolitikai nézeteit tükrözi jó ismerősének, N. A. Bjelokurovnak az a feljegyzése, hogy A. Poggio III. Napóleont és Bismarckot szinte személyes ellenségének tekintette, s ugyanakkor csodálattal adózott Cavour, Jules Favre és Deák Ferenc politikai bölcsességének. A narodnyik mozgalom történetét nem tanulmány-láncolat formájában írta meg. A téma önmagában véve is vonzó, de fokozza érdeklődésünket, hogy az utolsó kétévtizedben lényegében nem jelent meg sem a Szovjetunióban, sem külföldön alapos munka a gyakran emlegetett orosz politikai áramlatról. Venturi könyvéből is kiderül, hogy a narodnyik tárgyú irodalom mégsem szegényes. Részben a század elején, de méginkább a szovjethatalom első két évtizedében több összefoglaló tanulmányt, számtalan kisebb cikket tettek közzé, emellett gondos okmánykiadások és vaskos emlékiratok világították meg a munkásmozgalom előtti oroszországi forradalmi küzdelmeket. Venturi pontosan körülhatárolja kutatási körét. Tulajdonképpen az általa „populismo"-nak fordított narodnyikizmussal óhajt foglalkozni, amelynek kibontakozását a hetvenes évek elejére teszi. Mivel azonban látja, hogy a mozgalom ideológiájának elemei és a narodnyikok által használt szervezeti formák már korábban is jelentkeztek, 1848-at teszi meg részletes vizsgálódásának kezdőpontjául. Végső határmesgyeként az 1881-es merényletet emelte ki. Megmagyarázza, hogy ezzel korántsem tekinti befejezettnek a mozgalmat. A későbbi narodnyik szervezkedéseket más jellegűnek tartja. A szovjet történetírásban használt kifejezésekkel azt mondhatnánk, hogy Venturi a forradalmár narodnyikok történetét dolgozta fel, eléje iktatta a forradalmi demokraták jellemzését és elhagyta a reakcióssá váló liberális narodnyik mozgalmak tárgyalását. A forradalmi demokratákat a narodnyikizmus elméleti nézeteinek kialakulása szempontjából veszi sorra. Herzen már a dekabristák agrárprogramjából örökölt narodnyik jellegű tételeket. Venturi kimutatja a szlavofilek Herzenre gyakorolt hatását és azt, hogy nézeteik tovább építették benne az orosz obsesina jövőjébe vetett hitét. (Viszont nem mutat rá kellő súllyal, hogy Herzennél más természetű világnézet alkatelemeivé lettek.) Az 1848-as forradalmakig Herzen elsősorban a szlavofilek hibáit látta. A nyugat-európai forradalmak bukása nyomán elveszti hitét egy időre a Nyugat forradalmi erejében és Oroszországot kezdi tekinteni a forradalom letéteményesének. Ezzel párhuzamosan felélednek benne a szlavofil hatások. Kelet-Európa szembeállítása Nyugat-Európával, a kiégett nemzetek és az ifjú nemzetek elméletének, a szláv faji elhivatottság gondolatának átvétele mind ezt bizonyítják. Herzen még az ötvenes évek elején, még lelki válságának csúcspontján sem csatlakozik a szlavofilekhez. Továbbra is bírálja őket, az „önkéntes zsandárokat", a „pánszláv ültetvényeseket". Forradalmár marad. De ezt a forradalmi világnézetet szlavofil eredetű gondolatelemek szövik át. Mert igaz, hogy Herzen obsesina elmélete nagyban különbözik az övéktől : nem az alikori faluközösséget dicsérte, hanem annak jövendőbeli demokratikus továbbfejlesztésében hitt. S a faluközösség vezetőjének sem a földesurat, hanem a parasztok közül választott sztarosztát tartotta. Mégis a szlavofilek utópiáját alakította a saját képére és hasonlatosságára. A narodnyik gondolatok előtörténetét vizsgálva a szerző nem feledkezik meg a fiatal Bakunyin és a Petrasevszkij-kör szerepéről sem. Bakunyin fogalmazta meg határozott formában a nép közé járás jelszavát. A petrasevisták egy része pedig az obsesinát a már megvalósult szocializmusnak tartotta. Csak ezután tér az ötvenes évek leírására. Az ötvenes évek első felében írt cikkei alapján Herzent tekinti a narodnyik mozgalom megteremtőjének. Csernisevszkijben elsősorban a tevékeny politikust tiszteli, aki képes volt vezérfonalat adni a forradalmi cselekvéshez. Alaposan megvizsgálja Herzen lapjának, a „Kolokol",-nak agitációs munkáját és az 1863-as esztendőt jelöli meg befolyása csúcspontjául. Áttekinthető, kerek fejezetei szinte rendet teremtenek a hatvanas évek titkos köreinek, diákmozgalmainak rengetegében. A szerző gondos munkáját bizonyítja, hogy a belpolitikai elképzeléseik jellemzése mellett a külpolitikai állásfoglalásaikat is rögzíti. A korabeli orosz forradalmi kiáltványok vissza-visszatérő mozzanata például a cárizmus magyarországi intervenciójának és lengyelországi politikájának elítélése (I. k. 409, 413. 1.). Külön fejezetben világítja meg a narodnyikizmus, illetőleg a nihilizmus fogalmának összekapcsolódását a hatvanas évek Oroszországában. Venturi is tiltakozik az ellen, hogy az ifjú orosz forradalmárok meggyőződés nélküli, mindennel