Századok – 1958

Történeti irodalom - Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára (Ism. Benda Kálmán; Dercsényi Dezső; Póczy Klára; Tarnai Andor; Tóth András) 434

442 TöRT Ii VETI 1 ROI) A LOM városi levéltár anyagúim.!; módszeres átvizsgálásával, ezen belül is elsősorban a hagyatéki leltárak és osztály-levelek bőséges adatanyagának felhasználásából a városi polgárság anyagi műveltségét vizsgálja a szerző. Olyan, a képzőművészeten túlmenő, anyagában ma már elpusztult emlékeken, mint a lakás, a bútorzat, a ruházkodást melyeknek egykori visszfénye legalább a szűkszavú leltárak, a hagyatékok összeírása kapcsán ránkmaradt. A lakások falait díszítő „házöltözetek", mint a festett deszkák, az olcsó „nyiredókes" és szőrkárpitok, a festékesnek nevezett székely kárpitok (szőnyegek) mellett jelentős mennyiségben bécsi, nürnbergi és olasz kárpitok — a szerző szerint — a felvidéki városoknál nagyobb mértékben voltak használtak a kolozsvári lakásokban. Ehhez járultak a fehér, veres, sárga, babos szőnyegek, egyes bútorokat borító finom kelméből készült „fedelek" és a leltárakban felsorolt képek és domborművek, s ezek együtt hallatlanul színes reneszánsz lakásbelsőt varázsolnak elénk. A különböző ládák, asztalok, ágyak (a szekrényládák kifejezés talán a népművészetben még nem rég élő szökrönv néven ismert bútort jelenti), a berakásos ládák, a kárpitozott karosszékek, a tehetősebbek számára idegenből hozott ágyak, s mellettük gyakrabban előforduló nyoszolyák, a megjelenő matrac (nadraczj), a színes vánkoshélyak, lepedők, paplanok még csak fokozták ezt a színessóget, ugyanúgy a krakkói ós ennek mintájára itthon szőtt lengyel abroszok. A fém és fa étkezési eszközök mellett elvétve előfordul, inkább mint dísztárgy, az üveg, gyakran azonban az ezüst és arany kupák, asztaldíszek, melyek a fényűzés mellett inkább a vagyonosodé polgárság tezaurálási lehetőségeit képviselik. A lakásokat órák, gyertyatartók, tükrök, fürdőkádak teszik kényelmessé s rendkívül gazdaggá. Jakó Zsigmond tanulmánya nemcsak a másutt ritka s ezért kétszeresen értékes levéltári anyag közzététele miatt, hanem módszertani szempontból is jelentős a magyar reneszánsz kutatása számára. A fenti levéltári anyagra épülő képet szerencsésen egészíti ki Balogh Jolánnak egy budapesti magántulajdonban levő kolozsvári származású reneszánsz ládáról szóló írása (Kolozsvári reneszánsz láda 1776-ból). Vörös bőrrel bevont, kovácsolt vas véretekkel s ebből font virágmotívumokkal díszített, a virágokat még színes bársony betétekkel is élénkített fa láda kétségtelenül az erdélyi iparművesség kivételes értékű darabja. Készülési kora (1776) ós reneszánsz stílusa viszont olyan problémákat vet fel, melyekkel egyszer érdemes lenne a kitűnő szerzőnek foglalkoznia. Külön értéke ο tanulmánynak, hogy az erdélyi reneszánsz néhány virágmotívumát („Akanthusz virág" és levél, keleti és nyugati tulipán) eredet és fejlődés szempontjából külön is részletesen elemzi. Entz Géza tanulmánya (Művészek és mesterek az erdélyi gótikában) is nagymértékben kolozsvári vonatkozású, liiszen a szerző által feldolgozott levéltári anyag elsősorban erre a v árosra és Gyulafehérvárra vonatkozik. Entz tanulmányának mégsem csak az ad különleges jelentőséget, hogy jórészben új, eddig nem publikált, vagy rosszul közzétett levéltári anyagra épül, hanem szemléletének, módszerének történeti volta. A művészek neve, munkája mögött a mesterek társadalmi helyzetének változását vizsgálja, a társadalmi változás tükrében a megrendelő, a kivitelező viszonyát, tehát a művészeti élet alakulását kutatja. Ebből a szempontból a tanulmány területileg leszűkített volta ellenére is úttörő jelentőségű a szakirodalomban. Herepei János tanulmánya az újabb fejedelmi székhelyek (Gyulafehérvár, Sárospatak) felé viszi az olvasót (A bokályos ház). Megállapítja, hogy a II. Rákóczi György fejedelem irataiban említett „bokáiyos ház"-ak az iszlám művészetéből ismert színes ónmázas csempékkel borított különleges rendeltetésű termet, szobát jelentenek. A falakat borító bokályokat Rákóczi eleinte Konstantinápolyból vásárolja, majd ott készítteti, végül felhozatja Erdélybe a török bokálv készítő mestert és itt dolgoztat vele. Egy ponton tudjuk csak az érdekes tanulmányt kiegészíteni : a sárospataki vár 1950. évi helyreállítása során ráakadtunk néhány bokályra, s bár nem ismertük eredeti rendeltetését, a török művészettel való szoros kapcsolatára, illetve a töredékeknek onnan való származására utaltunk is (Derecsényi D.—Gerő L·.: A sárospataki Rákóczi vár. Bpest, 1953. 19—20. 1.). A tanulmányok második csoportját, mely nem köthető Kolozsvárhoz, vagy fejedelmi székhelyekhez, Szász Károly nyitja meg. Cikkében a XVI. század végétől a XIX. század közepéig Nagybányán dolgozó képírók, kő- ós fafaragókra vonatkozó — eddig javarészt még közzé nem tett — levéltári adatokat állította össze (Adatok a nagybányai képírók, kő- és fafaragók történetéhez). B. Nagy Margit a bethlenszentmiklósi kastély építéstörténetét újabb adatok alapján helyezi új megvilágításba (Adatok a bethlenszentmiklósi kastély építéstörténetéhez). A kastély 1765-ös összeírása alapján megállapítható, hogy az építést Bethlen Miklós 1668-ban kezdi és 1673-ban fejezi be a földszintet. Az ekkor megszakadó építkezést 1682-ben folytatja, az emelet és a híres loggia megalkotásával. Ekkor készülnek a földszint szobáinak stukkói is. Ezt a munkát