Századok – 1958

Történeti irodalom - Kiss György: A budapesti várospolitika 1873–1944 (Ism. Szabolcs Ottó) 405

406 TÖRTÉN-ETI IRODALOM számára. A szerző az egész könyvben elsősorban a közgyűlési jegyzökönyvekre, néhány újságra (különösen a Népszava, Vörös Újság) ós jelentős számú könyvre támaszkodik. Kár, hogy csak az MSZMP KB Párttörténeti Intézetében található — igen szép és értékes — levéltári anyagot használta, s nem tükröződik a Budapest területére vonatkozó, a Fővárosi Levéltár birtokában levő hatalmas levéltári anyag egy részének feldolgozása könyvében. Ennek felhasználása minden bizonnyal igen sok új, ismeretlen kérdésre fényt derített volna, nagyban növelte volna a munka értékét, s hozzájárult volna a szerkezeti egyensúly megteremtéséhez. Ismertetésünkben a továbbiakban igyekszünk bemutatni a könyv fő erényeit és fő hiányosságait az egyes nagyobb fejezetek sorrendjében, az ismertetés terjedelme szabta csekély részletességgel. Szerző könyve elején aránylag rövid áttekintést ad Budapest — a bővebben tárgyalt, s címben megjelölt korszak előtti — múltjáról Aquincumtól egészen Pest és Buda egyesítéséig (1873). Érdekes színes ós szükséges ismertetés ez, mozgalmasabb — talán ópp terjedelménél ós jellegénél fogva — a könyv későbbi részénél, kár, hogy kissé ad hoc jedegű, nem minden esetben az van benne, ami a legfontosabb, legnagyobb jelentőségű lenne, a szerző talán azt válogatta, amihez leginkább kezénél volt az anyag. így történik meg, hogy a Budapest fejlődése és az egész ország fejlődése szempontjauoi oly fontos reformkori Budapestről csak 8 sort ír s még egy fél sort az 1838-as áradásról. Pedig azért is érdemes lett volna többet foglalkozni e korral, mert a reformkorban vált lényegében Budapest Magyarország centrumává, ettől kezdve itt dőlnek el az ország legfontosabb kérdései, ettől kezdve válik döntővé a pesti nép. Ε fejlődés első nagyobb jele, első betetőzése 1848 márciusa. S éppen ez a másik korszak az, ami kevéssé, jelentőségénél sokkal kevésbé szerepel a könyvben. Erről, Budapest mint centrum első nagy reprezentációjáról, csak néhány színtelen mondatot. ír. Az 1867-es kiegyezés jelentős folyamatot indított meg az országban, különösen Budapesten. Ez az esemény a város fejlődése szempontjából döntő. Leszakította a főváros fejlődését lekötő gátak jelentős részét, s Budapest valóban ugrásszerűen fejlődött. A könyvnek erre a korszakra (1867—73) szánt kb. 2 oldalnyi terjedelméből szerző e fejlődés bemutatására csak 8—10 sort szentel, a továbbiakban kizárólag a korszak munkásmozgalmával foglalkozik. (Nem a munkásmozgalom e korszakának jelentőségét kívánom itt kisebbíteni, csak az általános várospolitikai és városfejlődési rész elhanyagolására kívánom a figyelmet felhívni.) Egyik nagy erénye a könyvnek, hogy a munkásmozgalmat minden korszakban igyekszik viszonylag részletesen, jelentős levéltári forrásanyag felhasználásával bemutatni. Kár, hogy jórészt az országos adatokat és a munkásmozgalom általános fejlődését adja, nem külön részletességgel a budapestit, amit egyelőre csak innen volna módja az olvasónak megismerni. A főváros kapitalista fejlődésének egyik — talán legfontosabb —- állomása Pest és Buda egyesítése 1873-ban. Az 1873 utáni évtizedek — kb. a századfordulóig — alatt váhk Budapest most már valóban európai világvárossá. Ez a fejlődés az elkésett, és késését lázas sietséggel behozni akaró kapitalista nagyvárossá fejlődés folyamata. Szerző elmondja először az egyesítés történetét, majd ismerteti a közigazgatási szervezet felépítését, a lakosság számát és megoszlását, az egészségügyi, tanügyi stb. viszonyokat és részletesen tárgyalja a városvezetés munkáját, annak követelményeit. Ennek során bontakozik ki az olvasó előtt egy 270 000-es város hatalmas ütemű növekedése, mely húsz év alatt lakóinak számát, s általában önmagát megháromszorozza. Visszás, hogy ezt a lüktető fejlődést szinte kivétel nélkül negatívumokon keresztül mutatja be a munka —- s így feltűnő ellentmondásba kerül önmagával. Ez az ellentmondásosság végighúzódik az egész könyvön, és sok helyen igen visszás helyzetet teremt. Pl. szerző előadja, hogy az 1870-es években Budapesten mennyire elhanyagolták az iskolaügyet, az „iskolákra kevés gondot fordítottak", „egy-egy tanítóra 980 gyerek jutott" (34. 1.). Majd arról szól, hogy „bizonyos lassú fejlődés az oktatás terén mégis megindult". Kiss György adatai pedig mást tükröznek. A községi iskolákba járó tanulók száma az 1874—75-ös tanévben 1 7 419, az 1879—80-as tanévben pedig 26 442 volt. 5 év alatt tehát az emelkedés 9 ezer fő, több mint 50%. Különben sem érthető, hogy hogy jutott egy tanítóra 980 gyerek, mikor 1874—75-ben 82 községi iskolába 14 419 tanuló járt. A könyv 23. fejezete „A burzsoá várospolitika kialakulása" cím alatt tárgyalja az egyesítés utáni budapesti várospohtikát. Ebben a részben már mindjárt bevezetőben elmondja, hogy a „Tisza-uradalom rányomta a bélyegét Budapest életére is. Nőtt a korrupció, a közgyűlés munkája elszürkült..." A fővárosi vezetés ez időben kiadott rendeleteit a »kizsákmányolást« biztosító bürokratikus szellem hatotta át" (44. 1.), egyetlen pozitív lépését som tudja felfedezni, a beállítás egész negatív. Annál meglepőbb az a még ugyanazon ós a következő oldalakon közölt Kossuth-levél, melyet szerzője a Budapesti Törvényhatósági Bizottsághoz írt 1883. április 28-án. Kossuth ebben,