Századok – 1958

Vita - Tardy Lajos: A Balugyánszky-vita 348

A Β ALUGYÄXSZK Y-VITA 351 Mint kandidátusi értekezésem vitája során is kifejtettem, én efelé a második megoldás felé hajlok. Szószerint véve a francia „jakobinus" terminus-technicust — amelyről tudjuk, hogy francia viszonylatban a polgári forradalom szélső balszárnyát jelentette —, elismerem, hogy Balugyánszky ebben az értelemben nem volt jakobinus. Azonban, bár a magyarországi jakobinusok számos kérdésben nem képviselték olyan következetesen a polgári forradalom irányát, mint francia példaképeik, mint ahogyan arról sem beszélhetünk, hogy egy-két kivételtől eltekintve mindnyájan ateisták vagy következetes materialisták lettek volna, az Akadémia által publikált jakobinus-iratok tükrében ma már pillanatra sem lehet vitás, hogy az akkori magyar társadalmi és politikai viszonyok közepette a lehetséges keretek között a leghaladóbb és legradikálisabb polgári •— végső kifejlésben köztársasági — fejlődés harcosai voltak. Barcsay Ábrahámot bíróság elé sem állították, tulajdonképpen csak arról az egyetlen tettéről tudunk, hogy egy francia hadifogolynak odaadta az ingót, — minthogy azonban ennek a társaságnak tagja volt, Kató István mégis forradalmárnak nevezte. Jelentőségüket tehát nem a franciákhoz viszonyítva kell lemérnünk, törekvéseik radikális vagy kevésbé radikális voltát nem fíobespierrehez vagy a Hegypárt magatartásához viszonyítva kell megítélnünk, hanem az adott kereteken belül, a magyar társadalmi és politikai élet keretein belül. A jakobinus per irataiból nyilvánvaló, hogy a per fővádlottai ellen sem tudott az ügyész más bizonyítékokat felhozni, mint azt, hogy a forradalmi kátékat olvasták, lemásolták és továbbadták. Ennek alapján ítélték halálra vagy hosszú évekig tartó börtönre Balugyánszky jóbarátait, Szentmarjayt, Szolarcsikot és a többit. Már pedig bizonyított, hogy Balugyánszky ugyanúgy olvasta a forradalmi kátét, résztvett a szervezkedésben, mint azok, akikre ez végzetes következményekkel járt. Semmi okunk sincs tehát arra, hogy az ő meggyőződését kevésbé forradalminak vagy radikálisnak tekintsük, mint barátaiét. A forradalmiságnak nem mindig feltétlen és egyedüli tartalmi ismérve a mártírság. Azt sem hiszem, hogy Balugyánszky 1794-es forradalmi magatartását gyengítené az az érv, hogy korábban H. József alatt, sőt az 1780-es évek kezdetén is Balugyánszky a dinasztiától várta a demokratikus reformok megvalósítását. Kató István mutatott rá a magyar jakobinusokról szóló tanulmányában arra, hogy a köztársasági összeesküvésben részes radikális magyar értelmiség legkiemelkedőbb tagjai korábban valamennyien ezt az utat járták ; előbb II. Józseftől, majd egy ideig II. Lipóttól várták a polgári reformok megindítását. 1792-ben maguk jöttek rá illúzióikra és Ferenc reakciós uralma alatt végleg kiábrándulva a monarchikus reformizmusból, egyre inkább balra tolódva csak 1793 körül léptek rá a dinasztiaellenes polgári forradalom útjára. Bónis György is meggyőzően mutatja be Hajnóczy alakján keresztül ezt a fejlődési folyamatot. Ha pedig így szemléljük ezt a problémát, akkor nem lehet vitás előttünk, hogy a magyar jakobinusok, köztük Balugyánszky a feudális viszonyok közepette nemcsak radikális, de forradalmi elveket képviseltek, melyeknek megvalósulása évtizedekkel előbbre hozta volna a polgári magyar állam létrejöttét. Eckhart Ferenc professzor opponensi véleményének idevágó nézeteit Csekey messzemenően túlfejleszti azáltal, hogy Balugyánszky forradalmár voltának megnyilvánulásait lekicsinyli, semmibeveszi. Ezeket az érveket azonban nem tartom alkalmasaknak Balugyánszky forradalmári mivoltának megítélésére. A közreadott jakobinus iratokból tudjuk, hogy az 1794—S5-ben forradalmi nézeteik miatt bíróság elé állított, majd el is ítélt személyeken kívül a magyar értelmiség soraiból sokan gondolkoztak és beszéltek úgy, mint az elítéltek, akikre azonban a nyomozást már nem terjesztették ki. Közöttük nem egy olyat ismerünk, akire komoly gyanú irányult a vizsgálatok során, azonban ennek ellnére állásukban maradhattak, sőt pályájukon tovább haladhattak. Mint az a nádornak Ferenc császárral folytatott levelezéséből kétséget kizáró módon kitűnik, a dinasztia célja az elrettentés volt, az, hogy a francia forradalmi eszmék magyarországi terjedésétől elriassza a magyar értelmiséget. Mint Kazinczy mondotta : „Példa kelle, hogy rettegjen az ország." Ezt a célt a dinasztia el is érte, és különösen azután hogy 1795 tavaszán a nádor — a per főmozgatója — meghalt, a kormányzat megelégedett az elért eredménnyel és futni engedte a többi gyanúsítottat — köztük Balugyánszkyt is. Az is bizonyos ugyanakkor, hogy Balugyánszky, mint számosan mások is, megrettenve a kivégzésektől, felhagyott a nyílt forradalmisággal és látszatra beleilleszkedett provinciális professzori állásának adottságaiba. Csekey, csak azért, mert nincs több közvetlen adalék Balugyánszky megpróbáltatásaira és mellőztetéseire, készséggel elveti annak a természetes emberi visszahatásnak értékelését, melyen Balugyánszky átment, amikor érezte, hogy figyelő szemek kísérik lépteit, amikor megtudta Szlávyéktól, hogy állandóan kérdeznek utána, amikor elfogatása közvetlen küszöbön állónak látszott, majd amikor jajkiáltásait a nyomor szólén még