Századok – 1958
Vita - Váczy Péter: A korai magyar történet néhány kérdéséről 265
A KORAI MAGYAR TÖRTÉNET NÉHÁNY KÉLÍDÉSÉRÖL· 343 német császárhoz, mert „az ő támadása lehetett legveszélyesebb számunkra" (27.1.). Ez alig hihető. Talán éppen fordítva helyes a tétel : Géza azért kereste 973-ban I. Ottó császár támogatását, mert Bizánc tönkre zúzta a bolgár birodalmat és 972-ben a dunai tartományok is fősége alá jutottak ( W. N. Slatarski : Geschichte der Bulgaren I, Leipzig 1918, 71. 1.). Géza fejedelem egyik leánya Sámuel bolgár cár fiának, Gabriel Radomirnak volt a felesége 983 körüli elűzéséig (Deér J.: Külpolitika 34. 1.). Tehát volt olyan nagy, ha nem nagyobb a görög veszedelem mint a német. Bónisnak elkerülte figyelmét a magyar kereszténység bizánci gyökereiről szóló tanulmányunk (Les racines du christianisme hongrois [Nouvelle Revue de Hongrie, 1941. évf. 99—108. 1.] Megjelent németül is), melyben határozottan rámutattunk a fejedelmi ház nyugati politikájának gyökereire. Miután Gyula és Ajtony Bizáncra támaszkodott, aminthogy a görög kereszténység elterjedésének is kedvezett, a partikularizmus felszámolására törekvő fejedelmi hatalom számára nem volt más választás, mint a csatlakozás Nyugathoz. Jól mondja a szerző : nem lehet feltételezni azt, hogy István király mérlegre tette volna a két egyház előnyeit és hátrányait s a szerint cselekedett volna (122. 1.). Választását a politikai érdek sugallta. Ugyanabben a tanulmányban még azt is kifejtettük, hogy 948 táján, tehát még a fejedelmi hatalom felemelkedése előtt, az egész magyarság Bizánc és a görög kereszténység felvétele mellett döntött. Ugyanis ebben az időben a magyarság vezető fejedelmei megjelentek Konstantinápolyban, megkeresztelkedtek és a császár „barátai" lettek : Termacsu, Árpád dédunokája nyilván a fejedelem megbízásából, Bulcsu karcha, „Turkia harmadik fejedelme", s valamivel később Gyula is a fejedelem után következő méltóság viselője. Ugyanott még arra az eredményre is jutottunk, hogy a magyar kereszténység görög eredetű és szokásaiban az maradt egészen Kálmán király koráig. Ez kétségtelenül igen régi bizánci kapcsolatokra utal. (E kérdésekre 1. még Moravcsik Gyula: Bizánc és a magyarság, Budapest 1953, 53. s a köv. 1. ; Györffy György : A szávaszent demeteri görög monostor XII. századi birtokösszeírása. A M. Tud. Akadémia Társ-tud. oszt. Közleményei Π 3—4, 1953, 333. s a köv. 1.). Tehát a magyarság először Bizánchoz csatlakozott és csak fejedelmi házának „hűtlensége" folytán került Nyugat táborába. Sajnos, mindezeket a kérdéseket Bónis éppen csak érinti. Ha azonban ily jelentős volt a magyar „bizantinizmus", akkor a német érdem és befolyás korántsem lehetett oly döntő, mint ahogyan azt eddig — főleg a német — történetírás feltüntette. Csodálatosképp Bónis nem vett tudomást Bizánchoz való csatlakozásunkról és így — akarva nem akarva — sokkal inkább németbarátnak tűnik fel, mint az a szerző, akit emiatt leckéztet (154. 1.). 7. István király törvényei és az Intelmek Még két dologra szeretnénk röviden kitérni. Mindkettő a szerző szívügyének látszik : az egyik István király törvénykönyve, a másik az Intelmek. István törvényeinek szövegkritikai vizsgálata komoly tanulmányt igényel ; épp ezért nem foglalkozunk itt bővebben velük. Szükségesnek tartjuk azonban leszögezni, hogy Bónis indokolatlanul vonja kétségbe az I. 1-—5 és a II. 17 hitelét. Ε kérdésről még 1938-ban külön tanulmányt írt a Századokban „Szent István törvényének önállósága" címen (433—487. 1.). Régóta ismeretes, hogy a Deer. Steph. I, 1—2 a 847. évi mainzi zsinat szövegének
