Századok – 1958

Vita - Váczy Péter: A korai magyar történet néhány kérdéséről 265

A KORAI MAGVAR TÖÜTÉNET XÉHÁXY KÉRDÉSÉRŐL zás már a X. század második feléhon megindult (Glaser: Kelet-Dunántúl 19. s a köv. 1.), s amilyen mértékben lazult a társadalom törzsi és nemzetségi kerete, annál nagyobb arányokat öltött. Szabó István hasonlóképp természetes folyamatként írja le új szállások keletkezését, részben a régi szállásokon belül, részben azokon túl (A magyarság életrajza, Budapest év n. 21. s a köv. 1.). De a terjeszkedés nehézségbe ütközött, amint a királyi hatalom megszilárdult és rátette a kezét a gyepű senki földjére. Ettől kezdve minden terjeszkedés a gyepüelvén már csak királyi jóváhagyással történhetett, következőleg a király hatalmát gyarapította. Ez a körülmény világosan jelzi, hol kell keresni a fejlődés mozgató rugóit. A magyarságra szakadt válság társadalmi és politikai jellegű. A kalandozásokban egyes törzsek és hatalmi gócok megerősödtek, mások meggyöngültek. A törzsszervezet meglazult, sőt a bomlás állapotába jutott. Felszámolása nemcsak egy, hanem több hatalmi góc körül indult meg, aminek emléke a Nagyobb Gellért-legenda leírása Ajtony hatalmáról. Ajtony, akárcsak Gyula, már territoriális úr, ki — a legenda szavai szerint — dominium-ot gyakorolt a vitézek és a főemberek sokaságán (confidens in multitudinem militum et nobilium, super quos dominium exercebat: e. 8 ed. Szentpétery Scriptores 11. 489. 1.). A domínium kifejezés, valamint vámjognak, tehát regale jognak érvényesítése a Maroson szállított sórakományoknál arra enged következtetni, hogy Ajtony országa igazi fejedelemség volt, mely — úgy látszik — a déli szomszédra támaszkodott (accepit autem potestatem a Grecis: uo. Nyitva hagyjuk a kérdést, hogy a görögökön valójában kiket kell értenünk). Marosvásáron, a későbbi Csanádon, igazi udvartartást találunk. Az udvar élén Csatiád ispán állt (qui ceteros dignitate precellebat, quibus ipsum dominum preposuerat: c. 8 ed. uo. 490. 1). Ajtony tisztségviselőit, főembereit a Nagyobb Gellért-legenda „nemeseknek" (nobiles) nevezi, míg a milites — az Istvánkor terminológiájának megfelelően — a kíséret harcos elemei, egyúttal a várak őrei. Noha a Nagyobb-legenda a XIV. századi szerkesztés látható jegyeit viseli magán, az Ajtony-rész az elveszett XI. századi alapszöveget híven adja vissza ; erre mutat, többek közt, a vad ménesek emlegetésén kívül, a harcos kíséretnek milites neve, a XIV. századi szóhasználat servientes, familiares helyett. Az Ajtony rész leírója — vitán felül — az István-korral még közvetlen kapcsolatban állt és ezért szövegének hitelt kell adnunk (a Na• gyobb-legenda kritikájára nézve ld. 312. 1.). Ismeretes a magyar történetből Ajtony és Gyula bukása István uralmának kezdetén (Erről: Gyula és Ajtony. Szentpétery-Emlékkönyv, Budapest 1938 c. tanulmányunk 475—506. 1.). Váraik : Marosvár és Gyulafehérvár már e vereség előtt fennálltak, máskülönben nem kaphatták volna nevüket. Ugyanezt kell mondanunk Csongrád váráról is : a szláv név „Feketevárat" jelent. Szemben az Árpád-törzs „Fehérvárával" a Gyula-törzs hajdani székhelye „Feketevár" volt. Ugyanis itt terült el a „fekete magyarok" földje. (Alba és Nigra Ungria : Ademarus Cabannensis, Chronicon c. 31 MG SS IV 129, 131. 1. ; Querfurti Brúnó levele : Mon. Pol. I 225. 1. ; Vita quinque fratrum : MG SS XV 2 726. 1.). Ismeretes a steppe történetéből a színnel kapcsolatos elnevezések fontossága. A fehér szín a fejedelmi nemesség jele, így hívták pl. az uralkodó törzset vagy törzseket „fehér alánnak" (roxolan), „fehér ogurnak" (saragur), a nemeseket „fehér csontúaknak" (pl. a kirgizeknél), és a fejedelmi székhelyt— „Fehérvárnak" (Vö. O. Pritsak : Orientierung und Farbsymbolik [Saeculum V 1954, 376—83. 1.]). Amikor tehát