Századok – 1958

Vita - Váczy Péter: A korai magyar történet néhány kérdéséről 265

332 VICZY PÉTELI egyszerűbb megmagyarázni földrajzi elhelyezkedésükből és azokból a politikai kapcsolatokból, melyek köztük és a szomszédos országok közt idővel szövődtek (erről Deér J. : A magyar törzsszövetség és a patrimoniális királyság külpolitikája. Kaposvár 1928, 15—30. 1.). Az bizonyos, hogy a nomád pásztor nem azért jár portyázni a szomszédba vagy annál messzebb, mert nincs betevő falatja. Ismerünk olyan nomád népeket (pl. az avarokat), melyek betöréseikkel hosszú időn át nyugtalanították és sarcolták szomszédaikat. Aztán, mintha belefáradtak volna a vállalkozásokba ! Abbahagyták portyázásaikat és így, békességben éltek tovább jó pár száz évig anélkül, hogy éhen haltak volna. Ugyanis a nomád pásztort eltartja állatja. Ha pedig — valami oknál fogva — elveszti állatállományát, „etetett ember" lesz valamelyik rokonnál vagy gazdagnál. Által ában a zsákmány nem arra való, hogy puszta létét megmentse, hanem hogy életét szebbé, nagyszerűbbé tegye. Az ilyen harcokat nem elesett emberek, hanem ellenkezőleg pompára törekvő, fényben és dicsőségben élő hősök, magyar szóval élve, „bátorok" kezdeményezik. (A bátor honfoglaláselőtti jövevényszó : Bárczi: Szófejtő szótár 17. 1.) A mongol ba'atur, mely ugyanazt jelenti mint a magyar bátor, a nomád harcos életeszmény megtestesítője. A „Titkos Történet" jobb címet nem tud találni Dzsingisz apjának, mint azt, hogy bayatur, vagyis rendelkezett azzal a képességgel, hogy maga köré gyűjtse a hasznos embereket. (Ld. B. Vladimirtsov szép könyvét Dzsingiszről, The Life of Chingis-Khan, London 1930. 9.1.) A magyar társadalom már a dél-orosz steppén kitermelt magából ilyen heroikus magatartást, mely a nagy udvarokban,a kíséret körében, igazi melegágyra talált . Ennek pedig alapja egy igen erős vagyoni és származásbeli rétegezés volt.Amit a mohamedán írók a magyarok portyázásairól és pompakedveléséről, bátorságáról leírnak (A magyar honfoglalás kútfői 1721.), a kalandozások korának mintegy előzménye. A magyar kalandozások jellegzetessége óriási európai mérete, ami egyedül a viking vállalkozásokhoz hasonlítható. A portyázást a szomszédba úgy-ahogy meg lehet magyarázni a puszta zsákmányszerzés vágyából, de a magyar kalandozásokat aligha. Nem kevésbé hihetetlen, hogy ötven évvel a honfoglalás után az új haza már szűknek bizonyult. A honfoglalók minden ellenállást elsöprő lendülete jóval nagyobb hazát biztosított a magyarságnak, mint amennyire szüksége volt. Ahogyan az avarok, ugyanúgy a magyarok is a Duna—Tisza medence széléig terjesztették ki hatalmukat, így nyugat felé az Ennsig és a morva síkságig (Pauler Gy. : A magyar nemzet története Szent Istvánig, Budapest 1900, 46. 1.). Bónis azt hiszi, hogy minden itt talált szlávra szolgaság várt. Azonban ismerve a lovas nomád népek politikai gyakorlatát, valószínűnek kell tartanunk, hogy csupán azok a szlávok kerültek szolgaságra, akik fegyverrel ellentálltak. Az éppenhogy meghódolt vagy alávetett szlávok és egyéb népelemek nem alkottak oly tömböt, mely a hódító magyarság terjeszkedését gátolta volna. Glaser Lajos a besenyőknél megfigyelhető népességi arány, valamint a várispánok számának emelkedése alapján arra a következtetésre jutott, hogy kb. 30 nemzetségből állt a honfoglaló magyarság. Ez a szám a XI. század elejére kb. 45-re szökött, vagyis száz év alatt a növekedés 50%-os lehetett (Kelet-Dunántúl 17.1. ; Fejér vármegye 26. 1.). A falvak kialakulását követve, Glaser a nemzetségek szabad kirajzását figyelte meg először a szállásterület lakatlanul maradt részeire, aztán a törzsválasztó közökre, majd ezeken is túl — gyakran már lakott zónák átugrásával — a gyepűelvére. Abauj és Heves megye kialakulása tanulságos példa erre. A kiraj-