Századok – 1958

Vita - Váczy Péter: A korai magyar történet néhány kérdéséről 265

Α KOKA I MAGYAK TÖRTÉNET NÉ H A.W LVÉR DÉS ÉH ÖL 331 tekintély és vagyon dolgában, de a szabad társadalom egysége mégis fennállott, mert azonos volt magával a haddal. Λ fejedelmek és az előkelők természetesen a legértékesebb részt kapták a zsákmányból, azonban az egészre nem tehették rá a kezüket. Ez olv általános szabály, hogy Mongóliában ugyanúgy megtalálható mint a frankoknál. A had joga a zsákmányhoz vitathatatlan. Miként a frankok krónikása, Toursi Gergely leírja, maga Klodvig sem tehette túl magát e jogon. Soissoni győzelme után egy halomra hordták a zsákmányt és amikor jogos részén túl kért egy korsót, ahhoz az egész közösség hozzájárulása kellett (História Francorum, Lib. II. c. 27 ed. MG SS rerum Merovingicarum I 88. 1.). A nomád körből csupán néhány példát kívánunk ismertetni. Attila hunjairól Priskos rétor azt beszéli el, hogy ,,a vagyonosabb foglyokat Attila után Szkitia előkelői szokták kiválogatni, mivel ezeket drágábban lehetett eladni" (Excerpta de legationibus ed. Boor I. 135—36. 1.). A magyarokkal egyidőben a kazároknál a következő volt a szokás : „Amikor zsákmányt ejtenek, azt a táborhelyen összegyűjtik, aztán az isa kiválasztja magának mindazt, amit bírni óhajt, s azokat birtokba is veszi, a többit katonáinak hagyja, hogy magok közt megosztanák" (A magy. hon. kútfői 156— 57. 1. Ibn Ruszta). A volgai bolgároknál Ibn Fadlán szerint mindenki megkapja a részét a zsákmányból (uo. 211.). A mongoloknál pedig azt jegyezték fel, hogyr a hadi zsákmányt szétosztották „az előkelők és a közrendűek közt arányosan". A „mongolok titkos története" feljegyezte Dzsingisz-kánról, hogy két felszabadított szolgájának a teljes zsákmányra szóló kiváltságot adományozta (E. Haenisch: Die geheime Geschichte der Mongolen, Leipzig 1948, c. VII. 74. 1. ; Β. Vladimirtsov : Le régime social des Mongols, Paris 1948, 147. 1.). Nincs okunk tehát feltételezni, hogy az egyszerű magyar kimaradt volna akár a honfoglalás, akár a kalandozások korában az elejtett zsákmányból (Bónis túlzott felfogása azonnal szembetűnik, ha összevetjük Leder er Emma előadásával: Magyarország története 1/1, Budapest 1957, 17—18. 1.). Bónis önmagával keveredik ellentmondásba, amikor azt hangoztatja, hogy a közember rákényszerült a portyázásra, de ennek hasznát csak a főnökök látták. Ha valóban így volt, az olvasó joggal kérdezheti, miért ment egyáltalán kalandozni? És ha már elment, zsákmány reményr

e nélkül, kitartotta el? A szerző azonban adós marad a felelettel. (Mennyivel következetesebb Molnár Erik elmélete, amikor felteszi, hogy a kalandozásokat a harcos kíséretek küzdöttek végig, vagyis olyanok, akik a termelésben nem vettek részt. A magy7

ar társadalom története 116—18. 1.). A kérdés nem tisztázódik azáltal, hogy Bónis törzsi vállalkozásokról beszél. Ugyanis a törzsek közül csak azok szerveztek hadjáratokat, amelyek a déli és nyugati batárhoz közel laktak, tehát Gyula, Botond, Horka és Léi népe. A fejedelmi törzsnek mindössze egy hadjáratáról tudunk, Taksony 947. évi itáliai betöréséről. Ezt a sajátságos körülményt Bónis azzal magyarázza, hogy az Árpád-törzsnek jobb legelői és több szláv földműves népe volt (22. 1.). Ami a legelőket illeti, nyilván a többi törzs sem panaszkodhatott. A Botond és a Léi törzs pedig oly területeket vont be településkörzetébe, melyek — mint hajdani szláv politikai gócpontok -— nyilván sűrűn lakott szláv területek lehettek (a hajdani szláv településteriiletről Kniezsa István: Magyarország népei a XI. században [Szent István-Emlékkönyv II, Budapest 1938, 399—433, 452—56. 1.] ; D. Simonyi: Die Kontinuitätsfrage und clas Erscheinen der Slawen in Pannonién [Studia Slaviea, I. 1955. 333—61. 1.]). A határtörzsek részvételét a kalandozásokban