Századok – 1957

Szemle - Az Országos Széchényi Könyvtár magyar nyelvű újkori kötetes kéziratainak katalógusa (Ism. Szabad György) 870

ÍZEMLE 871 mennyi tudományág művelője számára, nem kétséges, bogy kéziratai túl.iyomó többségének jellegéből következően, elsősorban a társadalom-, irodalom- és tudománytörténet kutatóit érdekli. Észrevételeinkben ezért is főként e történeti tudományok szempontjaira vagyunk tekintettel. Amint a katalógus jó tájékoztatást nyúitó bevezetője elmondja, ,,a kéziratos anyag vegyes volta miatt" adják az állagok leírását a raktározás során kialakult helyrajzi rendnek megfelelően, nagyság szerinti alcsoportokban, folyószám szerint. Ez a kézirattáros és katalóguskészítő számára kétségtelenül legelőnyösebb eljárás megfelelhet a kutató érdekeinek is, ha a katalógus mutatója a kutatás legfőbb igényeit (tárgy, név, idő) kielégíti. Katalógusunk név- és tárgymutatója a felmerülő kutatási szempontok túlnyomó többségének szolgálatára alkalmas, jó segédeszköznek bizonyul. Komolyabb fogyatékosságot a mutató adta eligazításban egy ponton észleltünk. Következetlen — a helyrajzi rencl alapján történt katalogizálás folytán pedig annyira fontos — időrendi felbontása az egy-egy tárgyszó által jelölt anyagnak. Jó például a „beszédek" tárgyszó felbontása műfajonként és századonként, a versgyűjtemények századonkénti, még inkább a cenzúrai példányok évtizedenkénti csoportosítása stb. Ugyanakkor a kutató nem kap tájékoztatást a mutatóban a kéziratos hírlapok, a „honismertető" kéziratok keletkezési idejéről, de a mutató kronológiailag meghatározatlanul szól az oklevélmásolatokról, oklevélkivonatokról éppen úgy, mint a történelmi adatgyűjtésekről stb. A szerkesztés jól állapította meg a kéziratok katalógusbeli leírásának alapelveit, és ezeket a gyakorlatba is általában sikeresen ültették át. A kisebb pongyolaságok és következetlenségek javítatlanságának jórésze — a bevezető vallomásának megfelelően nyilván a sokszorosítás kezdetleges technikájának következménye. Apró-cseprő észrevételeket ezért sem teszünk. Nem tekinthető azonban ilyennek a bibliográfiai apparátus szinte teljes hiánya. (Sőt teljes hiányról is méltán beszélhetünk, hiszen mindössze két esetben bukkantunk szabályos bibliográfiai utalásra.) Annál fájdalmasabb ez, hiszen a könyvtár 1789 — 1867 közötti kéziratos forrásainak idézett katalógusa a maga területén lényegében sikeresen oldotta meg a kezdő ós tapasztalt kutató segítésének ezt a rendkívül fontos feladatát. Nem ismerjük a bibliográfiai utalások mostani mellőzésének okait. De úgy gondoljuk, egyetért velünk a kutatók tábora, ha a bibliográfiai apparátust csak amiatt mellőzték, mert méltatlannak találták, hogy részlegeset nyújtsanak, a teljesség követelményének pedig csupán igen hosszú idő alatt felelhettek volna meg, vessék félre aggályaikat, és a végleges katalógusban adjanak tényleges vagy nemleges bibliográfiai utalást ahol csak lehet, végső esetben pedig jelezzék, hol szükséges még további kutatás. Olyan „következetlenség" lesz ez, amelyért — a helyzet őszinte feltárása esetén — csak áldás hull a katalogizálókra. Döntő fontosságúnak tartjuk a pontos műfaji eligazítást a leírásban. Sajnos a közölt adatok nem teszik mindig világossá, vajon szépirodalmi műről, tudományos feldolgozásról, ill. adatszolgáltatásról, esetleg műfaji egyvelegről van-e szó. Pl. a Fol. Hung. 1666 jelű kolligátum kilencedik darabja a következő leírást nyeri : — „A Ganges Partjain . . . 1857." (Körösi Csoma Sándorról.) — Az idézőjelben az eredeti cím szerepel némi kurtítással, a pontozásos rövidítés ui. a kézirat keletkezési helyét, az indiai ilonghyrt szorította ki. A zárójeles magyarázat helyesen Körösi Csornára tereli a figyelmet, arra azonban semmi utalás sincs, hogy a lírai címet tudományos szempontból fontos adatokat közlő kézirat viseli. Nem megrovásként, egyszerű adatközlésként írjuk, hogy a kézírásban véletlenül felismertük Duka Tivadarnak, az Indiába vetődött magyar honvédorvosnak írását ; az azonban kívánatos lett volna, hogy a lírai címet a katalóguskészítők erőteljesebben ellensúlyozzák a leírásban, hiszen a kézirat többek között Körösi Csoma irathagyatékának a kalkuttai főítélőszék levéltárában készített 25 tételből álló lajstromát is tartalmazza. (A műfaji elhatárolás szembetűnő hiányának példái még : Fol. Hung 1363, Oct. Hung. 1000.) A leírás egyik döntő, nagy pozitívuma a kolligátumok lelkiismeretes felbontása, jelentős előrelépésként az e tekintetben még következetlenebb 1950-es katalógushoz képest. A recenzorból, éppen történész, sőt levéltáros voltánál fogva kikívánkozik még egy megjegyzés, nem is a katalógust, hanem magát a kézirattári anyagot illető. A katalógusnak örvendetesen nagyszámú utalása mutatja, hogy sok történt a kézirattári gyűjtőkörbe nem illő anyag levéltárba juttatása terén. Hadd említsük meg, hogy a katalógus anyagából is kitűnik, van még tennivaló e téren, így levéltári tárolást és feldolgozást kívánnának pl. a „Fol. Hung. 57. Szepesi Kamarai Ügyiratok (1631 — 1641)", a „Fol. Hung. 776. Székes-Fehér vármegye gyűléseinek jegyzőkönyvei. (1806 — 1824)", a „Fol. Hung. 1934. Oravicai bányaigazgatósági iratok. (1724 — 1849)." c. tételek.