Századok – 1957
Szemle - Az Országos Széchényi Könyvtár magyar nyelvű újkori kötetes kéziratainak katalógusa (Ism. Szabad György) 870
870 SZEMLE AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR MAGYAR NYELVŰ ÚJKORI KÖTETES KÉZIRATAINAK KATALÓGUSA. I—III. KÖT. (Budapest, 1956. VIII, 1187 1.) A hazai tudománytörténet eljövendő kutatója, akit nem zsibbaszt tétlenségre Goethe mondásának igazsága arról, hogy a tudomány története magának a tudománynak fejlettségében tükröződik, hanem vizsgálni fogja a tudaflrányok s így a hazai történeti tudományok fejlődésmenetét és e folyamat belső mozgatóerőit is, a tudományos segédszolgálat szerepének az előrehaladásban bizton nagyobb jelentőséget fog tulajdonítani, mint aminek felismeréséről a kortárs szakmai közvélemény eddig tanúságot tett. Esnek ugyan elismerő szavak levéltárosokról és kézirattárosokról történeti művek bevezetőinek alkalmi fordulataiban és protokolláris megnyilatkozásokon, de munkájuknak nemcsak természeténél fogva háttérbe szoruló mindemlapjairól, hanem kritikailag jól vizsgálható produktumairól is sajnos igen keveset olvashatunk a tudományos folyóiratok hasábjain. Reprezentatív történeti folyóiratunk, a Századok megelékezett ugyan Ember Győzőnek az 1848/49-i magyar miniszterim levéltárát ismertető leltáráról és az Országos Széchényi Könyvtár 1789 — 1867 közötti kéziratos forrásait ismertető kiadványáról, de nem foglalkozott pl., nyilván ugyan csak a sorozat monumentalitásának kibontakozását várva az Országos Levéltár világviszonylatban is feltűnést keltett, 12 kötetre rúgó alapleltársorozatával. Pedig mennyi érdemes, konkrét kritikára váró, vizsgálandó és bírálandó van az ilyen jellegű kiadványokban, és mennyi, talán általánosságban is jellemezhető érdem a közrebocsátásban. A kutató történész számára a forráspublikációk korállszigeteinek megsokszorozódása esetén is a legfontosabb marad a jó tájékozódás a kéziratos forrásanyagok végtelen tengerén. Szinto napjainkig a tájékozódás a kutató személyes eligazításán, a levéltáros, kézirattáros esetről-esetre végzett révkalauzi munkáján állt vagy bukott. A hosszú évek és évtizedek alatt szerzett anyagismeret bázisáról ők irányították biztosan a múlt kutatására igyekvők lépteit. A kutatóknak adott sok személyes útbaigazításért cserébe köszönet járt ós a nélkülözhetetlenség érzése. De ugyanakkor ez a kapcsolat a kutatóval nem volt konfliktusmentes. Az iratanyag kezelője némi alappal úgy érezhette, hogy tudásának kincseit anélkül szórja szét, hogy személyes teljesítményét is számontartót alkotna, és elemi tájékoztatással kell töltenie idejét, ahelyett, hogy elmélyedhetne any aga feltárásában. Á kutatót viszont sokszor feszélyezte a személyes segítség kérésének szüksége, egy-egy tapasztalt referens kidőlte esetén pedig, híján a kielégítő tájékoztatásnak, célt is téveszthetett. Ezen a helyzeten alapjában változtatnak a korábbi esetleges ismertetéseket felváltó leltárak ós katalógusok, manifesztumai nemcsak a levéltárakban és kézirattárakban folyó értékes munkálatoknak, hanem egy mind általánosabbá váló tudományetikai álláspontnak is, az ismeretközlés és útbaigazítás személyi kapcsolatok fölé emelésének. Ismereteik bőkezű közrebocsátásáért hadd érje kiadványaikat az illő méltánylás, a bíráló ismertetés. * Ismertetésünk tárgya „Az Országos Széchényi Könyvtár magyar nyelvű újkori kötetes kéziratainak" háromkötetes, 7051 tételt tartalmazó katalógusa, amelyet a kézirattár dolgozói a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával működő munkaközösség részvételével állítottak össze, és bocsátottak a tudományos kutatók rendelkezésére sokszorosított formában, korlátozott példányszámbán. Bátran elmondhatjuk, hogy nincs olyan hazai tudományág, amely ne találna számbavételre érdemeset a katalógus anyagában. Mintegy négy évszázad kéziratairól van szó, elsősorban XVHI — XIX. századiakról, de nincs évtizede, szakaszonként esztendeje a Buda török kézre jutásától a felszabadulás utánig ívelő fejlődésmenetnek, amelynek ne lenne számottevő anyaga a gyűjteményben. Nyilván a cím egyszerűsítésére irányuló törekvés párosulva a hazai történet adott korfolosztásának elfogadása iránti bizonytalansággal tükröződik abban, hogy a kiadvány az „újkori" kéziratok katalógusaként jelent meg. (Talán nem felesleges emlékeztetnünk arra itt is, hogy különösen a magyar történet újkora kezdetének 1790-re helyezésével szemben mutatkozik sok ellenérzés a társtudományok művelőiben, amivel nekünk történészeknek számolnunk kell.) A kéziratanyag időhatárainál lényegesen nehezebb a tematikaiak megvonása. Hitvitákanyagától a termelőszövetkezeti nyereségrészesedós problémájáig, geomorfológiától szociáldemokrata cikkgyűjteményig nincs a hazai szellemi életnek, kulturális fejlődésnek olyan témaköre, amely képviselet nélkül lenne a kézirattár itt feltárt anyagában. Azonban a gyűjtemény tematikai sokoldalúsága ellenére, amely joggal teszi fontossá vala»
