Századok – 1957

Szemle - Nyelvünk a reformkorban (Ism. Vörös Károly) 830

ÍZEMLE 831 A kötet végső tanulságait Pais Dezső a kötethez írott bevezetése és Derne László a részlettanulmányok után készült tanulmánya foglalja össze. Következtetéseik röviden abban summázhatok, hogy a magyar nemzeti nyelv a szó marxista értelmében 1795 után alakul ki, mégpedig két szakaszban : „jellegében a nyelvújítási kor harcai (1805 — 1825) alakítják ki és szilárdítják meg, funkciójában pedig csak a reformkor (1825 — 1848) tudja egyetemessé, egyetlennek elismertté felemelni". Ebben a nemzeti nyelvben az az új, hogy kialakul benne egy területhez ós osztályhoz már nem kötött, a nyelvjárások felett álló kiegyenlített általánosult forma : a nemzeti irodalmi nyelv, mely mint köznyelv országos főtípussá válik. Mindez persze szoros együtthatásban történik a nemzet politikai egységének fejlődésével, a polgári átalakulás feltételeinek kialakulásával. A kötet javarészét, 5/7-ét azonban a részlettanulmányok teszik, s tulajdonképpen ezek kell, hogy megadják a kötet igazi jelentőségét s az összefoglalások hitelét. Itt láthatjuk gyakorlatban a részletesen elemző módszer alkalmazását, s innen várhatjuk azokat a részletkövetkeztetéseket is, melyek történészeink számára nem kevésbé fontosak a kötet végső eredményeinél. A részlettanulmányok és íróik (Terestyéni Ferenc: Az állami élet nyelve, Fábián Pál: A gazdasági élet nyelve, Kovalovszky Miklós: Tudományos nyelvünk, Tompa József: Az irodalmi nyelv, T. Lovas Rózsa: A társalgási nyelv, Oáldi László: Vers és nyelv című tanulmányairól van szó) valóban nagy lendülettel, apparátussal és széles kutatás alapján fognak munkájukhoz. Az egyes részlettanulmányok (leszámítva az irodalmi nyelvvel foglalkozó később még részletesen ismertetendő két tanulmányt) nagyjából azonos szempontokat alkalmaznak, bár formai tagolásuk változatos. Lényegében elmondják az új köznyelv uralkodóvá válásának külső történetét az illető részterület vonatkozásában, — közben igen jelentős, a történész számára sem elhanyagolható, általános eszmetörténeti szempontból is tanulságos, elsősorban nyelvtudomány- ós ideológia-történeti anyagot dolgozva fel. Másrészt bemutatják az így megszületett köznyelvet az illető terület különböző vonatkozásaiban. Ez utóbbi többnyire igen szerencsés módszerrel történik : a szavakat és kifejezéseket saját természetes környezetükben, abba szervesen beillesztve mutatják be, mintegy velük fejezve ki a róluk elmondandó dolgokat is. Hogy a részlettanulmányok ennek során milyen hatalmas szóanyagot dolgoznak fel, azt a kötet végén levő kb. 6600 szót tartalmazó szómutatóból láthatjuk. E mutató áttekintése — mint ahogy az egyes cikkek áttanulmányozása is — megcáfolja azt a felfogást, hogy a nyelvújítás csupán irodalmi jelenség volt. A cikkek élesen rámutatnak arra, hogy a nyelv megújulása, az új nemzeti köznyelv kialakulása hogyan tart végig az egész reformkoron, s hogyan terjed ki a gyakorlati élet egyre több területére, — amint a polgárosodó magyar társadalom egyre inkább birtokba veszi e területeket, vagy legalábbis bejelenti igényét reájuk. Pais és Derne említett tanulmányai valóban helyesen foglalják össze : az egységes magyar köznyelv 1848-ra általában készen áll. E tény minden magyarázatnál meggyőzőbben utal nyelvfejlődés és társadalmi fejlődés összefüggéseire. Éppen azért azonban, mert a nyelvfejlődés egész problematikáját tulajdonképpen a rószlettanulmányok hordják, nem felesleges rámutatnunk ezek egy lényeges hiányosságára is. A nyelv fejlődésének, az új köznyelv kialakulásának belőlük kibontakozó képe ugyanis nem mindenütt elég elmélyült. A feldolgozás szempontjainak fentebb már ismertetett azonossága, véleményünk szerint, önmagában nem minden esetben vezet azonos mélységű kép kialakulásához. Ez az oka annak, hogy a kötet olvasása során a mondanivaló olykor veszít frissesógóből, egyhangúvá, a roppant tömegű szóanyag pedig fárasztóvá válik. És bár a részlettanulmányok kis összefoglalói végig mindenütt állandóan ós határozottan az új nyelvi forma megszületésének irányába terelik figyelmünket, egyes helyeken a nyelv születését, alakulását, ennek ábrázolását felszínesnek, s a rájuk való utalásokat élettelennek, iránytalano.knak, magától az anyagtól elszakadottaknak érezzük. Ennek oka úgy látjuk az, hogy a tanulmányok szerzői előtt nem áll elég világosan : a nyelvfejlődés egyes tényezőinek és jelenségeinek a nyelv különböző rószletterületein nincs azonos értékük ós ehhez a körülményhez a vizsgálati módszernek rugalmasan alkalmazkodnia kell. Az egyenetlenség már akkor is szembeötlő, ha a kérdést csak kívülről igyekszünk megközelíteni. Tompa az irodalom nyelvének alakulását vizsgáló kitűnő tanulmánya az egész kötet legmódszeresebben felépített és a nemzeti irodalmi nyelvet valóban a legtöbb oldalról, a legtöbb és legszélesebb anyag alapján vizsgáló része. Kiterjed hangtani kérdésekre, a szó- ós szóláskincs, a szóalaktan alakulására. Utóbbi keretében vizsgálja a szavak rövidítésére irányuló törekvést és az ezzel kapcsolatos különféle megoldásokat, az igeragozást, a birtokos személy ragozást és a fokozást. A többi tanulmányhoz képest egyedülálló részletességgel és módszerességgel (sajnos még mindig nem elég mélyen) foglalkozik mondattani kérdésekkel - és az „összefoglalás" szerény címe alatt a stílus