Századok – 1957

Szemle - A történeti statisztika forrásai (Ism. Wellmann Imre) 822

824 SZEMLE szerkesztő. A kútfők áttekintése során három korszakot különböztet meg: az elsőt a XVII. század végéig, a másodikat III. Károlytól a II. József-féle népszámlálásig, a harmadikat innen a hivatalos statisztikai szervezet kialakulásáig. Ezzel a felosztással nagyjából egyetérthetünk, bár helyesebb lenne az első korszak végét s a második elejét ugyanazzal az időhatárral : vagy az utolsó portális összeírással, vagy 1711-gyel megvonni. S a fent kifejtettek értelmében nem látszik indokoltnak a hivatalos statisztikai szervezet létrejöttével lezárni a történeti statisztikai források korszakait : negyediknek — nem térve ki a velük párhuzamos, nem szorosan hivatalos statisztikai jellegű, de el nem hanyagolható egyéb összeírásokra, kimutatásokra — odakívánkozik a hivatalos statisztikai'felvételek jellemzése is. Itt mutatkoznak meg a statisztikusok és történészek összeműködésének még meglevő kisebb zökkenői: a historikust közelről érdekelte volna, hogy a korábbi statisztikákról, azok felvételének módjáról, megbízhatóságáról, kezelhetőségéről tájékoztatást kapjon, hisz azokat újabbkori feldolgozó munkája során nem nélkülözheti — a statisztikus viszont, a „történeti" jelleg más, bajosan elfogadható értelmezéséből kiindulva, e számára ismeretes, problémát már nem jelentő felvételeket kirekeszti vizsgálódásai köréből. Ehelyett a szerkesztő kisebb-nagyobb mértékű : rövid említéstől mutatóban való kartogrammos feldolgozásig terjedő ismertetést ad (még hozzá szinte kétszeresen : az összeírások végrehajtásának tárgyalása során is visszatérve rájuk) a hivatalos statisztikát megelőző főbb forráscsoportokról — véleményünk szerint feleslegesen, hisz ezt a további tanulmányok alaposabban, kimerítően elvégzik. Helyesebb lett volna, ha itt csak egészen rövid összegezését kapjuk annak, amit a többi szerző részletesen kifejt : melyek a főbb országos jellegű történeti statisztikai források (kiegészítve a hivatalos statisztikai felvételek felsorolásával), mennyire teljesek azok, milyen időkörre vagy időpontra vonatkoznak, az ország területének s a társadalomnak mely részére terjednek ki, milyen (népességi, gazdasági, egészségügyi, igazságügyi, kulturális stb.) statisztikai feldolgozásra alkalmas adatokat tartalmaznak, mi a lelőhelyük? Nem arról van szó tehát, mintha a bevezető e részben nem közölne hasznos tudnivalókat (bár tévedés is akad, így a canonica visitatiók létrejöttével, az 1750-i erdélyi összeírást irányító bizottság összetételével, vagy az urbáriumok használhatóságával kapcsolatban, 26., 30., 32. 1.). Az ismétlést érezzük megokolatlannak, kivált amikor —mint a 14. lapon olvassuk — helyszűke miatt kell nélkülöznünk a megyei, városi és egyházi összeírások tüzetes ismertetését. Nem szerencsés a forrásokkal foglalkozó fejezet tagolása sem : a XVI —XVII. századi összeírások sorában emlékezik meg az urbáriumokról, holott azok a megelőző és következő időszakba is átnyúlnak, ugyanitt kerít sort, nem tudni miért (saját korszakbeosztásával is ellentétben) az 1715 — 1720-i összeírásra, az 1784 —85-i népszámlálásnak pedig nem a Mária Terézia és II. József uralkodása alatt készített összeírásokról szóló részben, hanem ezt követően juttat helyet. (A bevezetőnek különösen ez a része egyébként is több helyen a nem teljes kiérleltség benyomását kelti, tagolásban, megfogalmazásban, az idézett irodalom teljességében, a hivatkozás bibliográfiai pontosságában, amihez még jónéhány, a hibajegyzéket számban, jelentőségben messze meghaladó sajtóhiba vagy elírás is járul ; elég példaként a 41. 1. első jegyzetét idéznünk.) Sok hasznos tanulság rejlik viszont a történeti-statisztikai adatok feldolgozását, elemzését tárgyaló fejezetben, noha az is a statisztikusoknak szól mindenekelőtt. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen helyesen mutat rá Kovacsics, hogy a történeti statisztika művelőjének a feldolgozó munka megkezdése előtt meg kell ismerkednie a korral, melynek jelenségeit vizsgálni kívánja, azután megfelelő nyelvi és paleográfiai felkészültség birtokában magával a forrással, melyre feldolgozását építi, mégpedig részletesen, vizsgálva annak forrásértékét, tartalmát (s — tegyük hozzá — létrejöttének körülményeit), valamint azt, hogy — önmagán belül és másokkal — mennyiben hozható közös nevezőre. Az elemző munka — írja — fokozott mértékben „feltételezi a statisztikus-történész szakképzettségét. Nem elég, hogy valaki a statisztikai elemző módszerrel tisztában van. Ez még nem elég biztosíték árra, hogy valaki helyesen meg is találja a történeti statisztikai anyagban az összefüggéseket" (42. 1.). Igen megszívlelendő figyelmeztetések ; csak sajnálni lehet, hogy nem kap a történész is kimerítőbb, többoldalú útmutatást a szorosan vett statisztikai elemző és feldolgozó munka különféle szempontjaira és eljárásmódjaira nézve. (Ide illett volna pl. annak a számításmódnak bemutatása is, melyet Acsádi György ismertet a 232. ós 234. lapon.) A kötet többi tanulmánya — a megyei, városi és egyházi összeírások már említett hiányával — a XIX. század közepéig terjedő korszak eddig ismeretes főbb országos jellegű történeti statisztikai kútfőinek tüzetes ismertetését tartalmazza. E források közül az 1715. és 1720. évi összeírás csoportja, továbbá az 1784 —85-i népszámlálás s a hozzá kapcsolódó népességnyilvántartások már jó 6, illetőleg közel 2 évtizeddel ezelőtt monografikus feldogozást nyertek, így mostani tárgyalásuknak ezekhez az