Századok – 1957

Szemle - A történeti statisztika forrásai (Ism. Wellmann Imre) 822

SZEM I.K 825 előzményekhez kellett igazodnia. A többi nyolc kútfőcsoport eddig legfeljebb szűk területi és tárgyi korlátok közt került történeti statisztikai feldolgozásra, az előttünk álló feladatok szempontjából tehát a velük foglalkozó tanulmányokon van a kötet hangsúlya. Egyet közülük, az 1848-i városi összeírásokkal foglalkozót, minthogy érdemes szerzőjének halála után maradt hátra, már nem lehetett a kötet egységes szempontjaihoz igazítani. A többi azonban, mindahány az Országos Levéltár igen képzett tudományos dolgozóinak tollából, már a kitűzött célnak megfelelően jött létre. Ki kell emelni, hogy tárgyalt forráscsoportjukról valamennyien igen hasznos, sokban kimerítőnek mondható tájékoztatást nyújtanak ; legtöbbjót közvetlenül is érzékelhetővé teszik egy-egy facsimile bemutatásával. Csak előny, hogy történeti ismeretek közlésével nem fukarkodnak ; igen örvendetes az is, hogy — egy-két kivételt leszámítva — konkrét, tanulságos részletfeldolgozásokkal mindjárt példát is adnak ; egy-egy ilyen statisztikai táblázat vagy kartogramm beszédesebben világít az összeírás értékére s felhasználhatóságára hosszadalmas magyarázatoknál. Abban sincs semmi meglepő, hogy a forráscsoport sajátos jellege s az ismertető egyénisége az egyes tanulmányokon rajta hagyta bélyegét. Mégis, mivel a mondanivaló azonos kérdések körül forog mindenütt, célszerű lett volna valamennyinek hasonló külső felépítést adni, például ilyenformán : az összeírás előzményei, keletkezése, lebonyolítása, anyaga, statisztikai felhasználhatósága, jelentősége. Ilyen azonos szerkezeten belül azért megfért volna az egyedi mondanivaló, adva lenne a kitéréseket gátló szilárd gerinc, s az olvasó is mindjárt tudná : melyik kérdésre hol várhat feleletet. S végül még egy általános megjegyzés : a tanulmányok tartalma túlságosan is a népességstatisztikai felhasználás kérdései koré összpontosid. Tisztában vagyunk azzal, hogy minden statisztikai vizsgálódás elsődlegesen a szorosabban vett demográfiai problémákat .veszi célba, kissé mégis egyoldalúnak érezzük például a gazdaságstatisztikai felhasználás kérdésének háttérbe szorulását — különösen, amikor nem egy a tárgyalt forráscsoportok közül ilyen irányban több eredményt ígér. Az átfogó módon még ki nem aknázott történeti statisztikai kútfők közül elsőnek a rovásadó-összeírásokat ismerteti Bakács István. Komoly, alapos munkát végzett ; eredményeit több táblázat s egy kartogramm illusztrálja. Tanulságos, ahogy a dicajegyzékek adatait a dézsmajegyzékekből s urbáriumokból nyert képpel egybeveti; s bár a megfogalmazás helyenként a kelleténél negatívabban üt ki a rovásadó-összeírások rovására, az értékeléssel nagyjából egyet lehet érteni. A tanulmány mondanivalójának tagolása azonban nem mindenben szerencsés : a statisztikai felhasználhatóság kérdésére jobb lett volna a XVII. századi jegyzékek ismertetése után rátérni. Az sem világos, hogy a népessógstatisztikai forrásérték tárgyalását miért követi külön pontban a felhasználhatóság taglalása, mikor az előbbi esetben is a felhasználás problémáiról van szó. Néhány részmegjegyzés : a legelő-állattenyésztés kifejezés (53. 1.) értelemzavaró (állattenyésztés akkoriban nem képzelhető legelő nélkül) ; a 70. 1. táblázata a szegények számának erős csökkenésével nem valami jó illusztráció az „adóügyi pusztuláshoz" ; az állatállomány, ha nemcsak igásjószágról van szó, közelebbi részletezés nélkül nem sokat mond (73.1.) ; nehéz egyetérteni azzal, hogy az adóteher egyetemleges viselése annyit jelentett, hogy a község tehetősebb jobbágyai magukra vállalták a szegényebbek terheit (76. 1.) ; s végül : indokolatlan a XVIII. századi adózási rendszert fejezetcímben szerepeltetni, mikor a szöveg csak igen sovány említést tesz erről (76 — 78.1.). A dézsmajegyzékekkel régi ismerőjük : IIa Bálint foglalkozik ; sokoldalú megállapításait bőséges statisztikai összeállításokkal (köztük egy kartogrammal) teszi szemléletessé. Tanulmánya kissé kiüt a többi közül azzal, hogy szélesebb történeti hátteret kanyarít fejtegetéseihez ; de ez a nagyobb lélegzetvétel segíti ahhoz a jelentős megállapításhoz, hogy az esetek többségében előbb a jobbágyok teljes terméséből a földesúri kilencedet vették ki, az egyháznak pedig már csak a kilenceddel megkevesbedett termés 10%-a jutott. Közölt adatai alapján (bár pl. Kismálas falu gyakorlatának e részben nincs bizonyító ereje, 87. 1.) elfogadhatjuk, hogy a tized mennyiségéből, legalább a XVI — XVII. századra nézve, ha nem is mindig, de az esetek nagy részében 11,25-ös szorzószámmal következtethetünk a termés egészére ; a XVIII. századot illetően a kérdés még további vizsgálatra szorul. Ha már a szerző ilyen tüzetesen tárgyalja a gabonadézsma-jegyzékekkel kapcsolatos tudnivalókat, kissé aránytalannak tetszik a bor- és báránydézsma-összeírások mostohább kezelése ; nélkülözzük továbbá az akógabona és hegyvám rendszerének, elterjedtségének megvilágítását s a dézsmapereknek mint fontos forrásanyagnak kiemelését. Nem ártott volna a néprajzi irodalom segítségül hívása sem a dézsmálással kapcsolatos termelési, technikai kérdések megnyugtató megoldásához (lásd pl. a kalangya ellentmondó értelmezését : 100. és 119. l.j. S még egy általános megjegyzés : ebben a tanulmányban is helyesebb lett volna, a már ismertetett módon, a külső felépítéssel is éreztetni a tárgyalás történeti statisztikai