Századok – 1957
A Szovjetunió és a népi demokráciák történészfrontja - Polišenský; Josef: Az egyetemes történet művelése Csehszlovákiában és a csehországi levéltárak magyar vonatkozású kútfői 800
802 JOSEF POLlSENSKY a leningrádi könyvtár őrzött meg számunkra.5 Ha szövegrészében ez a tankönyv nemis lépi túl az ókort, lapszóli jegyzeteiben (Notae variae, potissimum geographieae) elmegy egész a maga koráig. Nagy általánosságban mondhatjuk, hogy mindaddig, amíg a huszita Csehország széles medrű műveltsége törést nem szenved, a XVI. és a XVII. század cseh történetírói nem tesznek különbséget „egyetemes" ós „nemzeti" történet között. Fehérhegy megszakította a modern értelemben vett cseh nemzet kialakulásának a folyamatát s visszavetette azt, méghozzá oly állapotba, hogy — a szó legszorosabb értelmében — élet-halál harcot kellett vívnia megmaradásáért. Ami történelmet ekkor — 1622-től kezdve — a prágai egyetemen előadtak a jezsuiták, az pragmatikus történelem volt, a theologiában gyökerező üdvösségre vezető példák gyűjteménye, amely messze elmaradt Skála „Egyházi történetei", vagy Komensky „Politikai története" mögött. Az üdvözítő vagy elriasztó példákat túlnyomórészt a bibliából vagy az ókorból merítették — a hazai történetről vagy a világ egyéb részeiről nem hallottak ott a tanulók semmit. Még röviddel a rend feloszlatása előtt (1773) is keserűen panaszolja ezt a bratficei Jan Jeník, a már a felvilágosodás szellemétől ihletett krónikás.*1 Elevenebb volt az egyetemen kívül művelt történetírás, amely minden „jószándéka" ellenére is ellentétbe került a katholikus egyház ós a Habsburgok érdekeivel. Ez volt az oka, hogy Balbinusnak vagy Pesinanak „hazafias" érzelmű munkái csak részben kerültek kinyomatásra. Jellemző, hogy a felvilágosodásnak és a nemzeti újjászületésnek legkiemelkedőbb képviselőire jezsuita professzoraik ritkán voltak hatással, inkább támaszkodtak a piaristák honismertető irodalmára, akik 1752 óta Prágában a jezsuitáknak már komoly vetélytársaik voltak. A kozmonosi piaristák tanítványa volt a luzicei (lausitzi) K.H. Seibt is, aki lipcsei tanulmányait befejezve, 1763-ban a prágai egyetem újonnan felállított „történelmi tanszékére" került. Seibt és kortársai, élükön Ignác Cornos-sal kortársai voltak Friedrich Schillernek, s ha nem is voltak kimondottan irodalmárok, mint a „Was heißt und zu welchem Ende studiert man Universalgeschichte" c. előadás szerzője, különbséget ők sem tettek a történelem és az irodalom közt. Seibt maga minden valószínűség szerint irodalomtörténetet és esztétikát adott elő. Cornos idejében a világ- (Weltgeschichte) vagy egyetemes történet (Universalgeschichte) kötelező tantárgy lett a bölcsészeti karon, — de ugyanakkor a francia forradalom ellen vívott harcok hatásaként bevezetik új tárgyul az „österreichische Staatengeschichte"-t (osztrák államtörténet), ez úton is alátámasztani kívánván a Habsburg-monarchia megrendült helyzetét. Az új tantárgy az egyetemen különösen az 1804 — 1809 években került — nem minden bonyodalom nélkül — előtérbe. Senki sem tudta ugyanis, hogy mit kell alatta tulajdonképpen érteni. Az osztrák történet mint tárgy sem az egyetemes történet, sem a „népek története" (Völkergeschichte) körébe nem volt beiktatható. A bécsi Hormayr nyomán végül is az a felfogás kerekedett felül, hogy a Monarchia egyes országai történetének az összefoglalásaként születik majd meg az „osztrák" történet, úgy amint Joh. v. Müller az egyes kantonok történetéből alkotta meg Svájc történetét. A kialakuló nacionalizmus korszakában ez a kényszerű megoldás nem lehetett megnyugtató. A fiatal Palacky, aki eredetileg semleges célkitűzéssel Csehország történetét („Geschichte von Böhmen") kezdte írni. az ország földrajzi egységét néző hazafiságnak hátat fordítva, műve megváltoztatott címével („A cseh nép története Cseh- és Morvaországban" — „Déjiny národu Seského v Cechách a na Moravé") is jelzi, hogy átlép a liberális nacionalizmus talajára. Ám ezt csak az a történész engedhette meg magának, aki kívül állt a szigorúan őrzött egyetemen, ahol az 1824. évi reform a történelmet — az egyetemeset és az osztrák államtörténetet egyaránt — a nemköteles tantárgyak színvonalára szorította le. Míg az egyetemi historikusok legnagyobb része a kormány óhajának megfelelően az „államhű történelem" („vlastenecké déjiny") fölélesztésón fáradozott (pl. J. L. Knoll nagy pátosszal vívott hiábavaló tollharca Fr. Palacky ellen), egyre inkább felülkerekedett az a felfogás, amely a történelemben az újkori nemzeti közösségek kialakításának fontos eszközét látta. Ebben 1 átta a nemzeti történet feladatát mindenek előtt Fr. Palacky, bár az egyetemes történet jelentőségét egyáltalán nem tévesztette szem elől.7 ä (J. A. Komensli/:) História Prophana sive Politiea; a leningrádi könyvtár fényképmásolata alapján, amely a Csehszlovák Tud. Akadémia pedagógiai kabinetjének a szívességéből állott a szerző rendelkezésére. 6 V. ö. J. PoliSensky: Dvojí tvár osvícenského déjepisectví: Ján Jeník z Bratric (A felvilágosodás történetírásának kettős arca : bratfíci Ján Jeník), Slovesná veda, 3/1950. 147—153.1. 7 A Palacky és J. L. Knoll munkásságát egybevető tanulmány, amely a kroméFizi és olomouci levéltárak anyagára és a Mittrowsky-féle hagyatékra (a pernStejni levéltár főldm. és erdészeti osztályán) támaszkodik, 1957-ben fog megjelenni. L. különösen J. /.. Knoll: Mittelpunkte der Geschichtsforschung und Geschichtsschreibung in Böhmen und Mähren, Olomouc. 1821.
