Századok – 1957

Szemle - Allen; H. C.: Great Britain and the United States (Ism. Láng Imre) 456

458 SZEML H) A függetlenségi harc eredményeként létrejött politikai önállóságot elkerülhetetlen folyamatként fogja fel, bár céloz arra a lehetőségre is, hogy a XVIH. századbeli angol politikai vezetők — a merkantilista gazdaságpolitika képviselői —- kevésbé rövidlátó magatartása esetén talán elkerülhető lett volna „az első brit birodalom" szétszakítása. Ez — úgy véli — azt eredményezhette volna, hogy az Egyesült Államok később a brit nemzetközösségen belül megtalálhatta volna helyét, annak vezetőjeként. A függetlenség kimondása utáni korszak egyik legjelentősebb állomása a közvélemény előtt gyűlöletes Jay-szerződés megkötése volt (1794), amely először tett kísérletet arra, hogy az igen éles angolgyűlölet közepette rendezze a két ország viszonyát. A szerződés a Washington nevéhez fűződő politikát tükrözte, aki a függetlenség kivívása után az Angliához való közeledés irányába igyekezett terelni a két ország viszonyát. Ezt a tényt a szerző egyértelműen pozitívan értékeli ós bár megemlíti, hogy a „szélső" republikánusok Jefferson vezetésével élesen ellenálltak a békülékeny politikának, a Jefferson-irány jellemzése nem kap kellő súlyt megvilágításában. Utal ugyan arra, hogy a republikánusok erősen szimpatizáltak a francia forradalom eszméivel, azonban mivel ez a tendencia nem áll egyvonalban a könyv alapcélkitűzésével, jellemzése ennek megfelelően vázlatos és egyoldalú, inkább arra a negatívumra mutat rá, amit a republikánusok angolgyűlölete a két ország közeledése szempontjából jelentett. De igen kifejezően érzékelteti a függetlenségi harc utáni két évtized amerikai politikájának másik fő irányát, az Angliával való megértés keresését. Ekkor már nem egyedül a függetlenségi harc alatt megvetett „loyalisták" — Anglia fenntartás nélküli hívei —- keresték az utat az óháza felé, hanem az ún. föderalisták is, kiknek forradalomtól irtózó konzervativizmusa hasonló vonásokat mutatott az anyaország tory-jainak nézeteivel. De a Jeffersonvezétte irányzat is egyre inkább kiábrándult a napoleoni diktatúrába torkohó francia ellenforradalomból és elhalkultak a forradalom támogatásáért síkra szálló hangok. Anglia harca a konzulátus és a császárság ellen már nem a francia forradalom eszméi ellen irányult, hanem objektíve egybeesett a felszabadulni akaró népek küzdelmével: az 1801-ben elnöki székbe kerülő Jefferson-nal kezdetét vevő republikánus politika tehát már csak az európai eseményektől való távolmaradást juttathatta érvényre. Ez a politikai vonalvezetés angolgyűlöletet, izolacionizmust jelentett mintegy negyedszázadig és oly korszakot nyitott meg, melynek legélesebb mozzanata az 1812. évi angol—amerikai háború volt, az utolsó fegyveres konfliktus a két ország közt. Az együttműködés akkori és későbbi szószólói szemében a háború a republikánusok megbocsáthatatlan bűne volt, mert gyengítette a napoleoni háborúk súlyát viselő Angliát. De a tárgyilagosságra törő történész nem hallgatta el, hogy az 1812-es háborút a sorozatos angol provokációk robbantották ld. A háború azonban nemcsak azzal végződöttj hogy a fiatal Unió megvédte magát, hanem alkalom nyílt első terjeszkedési kísérletére is, amely Kanada felé irányult. A ghenti béke végühs megszüntette Anglia számára az Atlanti Óceán felől fenyegető veszélyt és továbbra is az európai front maradhatott fő gondja. A korszak jellemzése jó alkalmat jelent a szerző számára, hogy meglehetősen merész és félreérthetetlen célzásokba bocsátkozzék egy létre nem jött angol—amerikai szövetségre vonatkozóan, amely egy századdal előbb már megvethette volna alapját az „amerikai internacionalizmus"-nak. A következő korszak mozgatóereje —- a szerző szerint — a Monroe-elv volt, annak eredeti és később kibővített értelmezésében. A sokat emlegetett politikai doktrína keletkezése a spanyol-amerikai birodalom széthullásával, a Szent Szövetség rendszerének virágzásával és a meglendülő szabadságmozgalmakkal volt egyidős. A korszak jellemzése sikerültnek mondható. Anglia ezidőtájt már elkülönült a Szent Szövetség nyíltan reakciós politikai rendszerétől és egyre inkább a gazdasági behatolás burkoltabb formáit választotta a volt spanyol-amerikai területekon. Itt került újólag szembe az Egyesült Államok törekvéseivel, melyek nemcsak az angol gyarmatosítás őszinte elutasítását jelentették, de a saját erejére ébredt Unió igen kézzelfogható terjeszkedési igényeit is. A korszakot az egymás gyarmatosítási szándékai iránti kölcsönös gyanakvás mérgezte. Anglia ném ismerhette el a Monroe-elv gyakorlati értelmét, ezt igen tisztán kifejezésre juttatta Canning kijelentése : „Hogyan lehetne Amerikát elzárni a brit gyarmatosítás elől, ha nem is ismeretesek Amerika földrajzi határai?" A spanyol-amerikai területekért folytatott angol—amerikai versenyfutás végühs a volt gyarmatok elismerésére vezetett Anglia részéről is. Az új államok megszabadultak a spanyol függőségtől, de gyengült az Unió befolyása is. Ezidőtájt még úgy tűnt, hogy Anglia gazdasági hatalma újból megvetette lábát az Unió tőszomszédságában. (Megjegyzendő, hogy a korszak jellemzése jóval túlmegy a hasonló tárgyú munkák szemléletén. Példáid Mowat említett művében a Monroe-elvvel kapcsolatban angol—amerikai együttműködésről beszél. A Monroe-elvet tehát nem mint Anglia ellen irányuló észak-amerikai törekvést értékeli,