Századok – 1957
Szemle - $–$: $ (Ism. Niederhauser Emil) 441
442 SZEML H) köziga z ga tási dualizmusra vezetett, az egymás mellett megtelepedő szláv és bolgár törzsek egymástól függetlenül helyezkedtek el az állami szervezetben. Enriek a dualizmusnak a felszámolására a IX. század elején kerülhetett sor, amikor Krum kán uralkodásától kezdve a bolgár fejedelmek egyre erőteljesebb központosítást hajtottak végre. A feudális földtulajdon kérdését Andreev professzor a második bolgár királyság korában vizsgálja a meglevő néhány oklevél alapján, és arra a megállapításra jut, hogy a világi vagy kolostori nagybirtok a kiváltságlevelekben teljés tulajdonjogot nyert a neki adományozott területekre, az államhatalomnak többé semmiféle joghatósága sem volt ezeken a területeken. Ezzel szemben a török feudális tulajdon esetében Angelov megállapítása szerint nem volt meg ez- az immunitás és a szpáhi-birtok csak feltételes, szolgáltatásokhoz kötött birtoklást jelentett az élvben állami földtulajdon felett. A török korszak sokat emlegetett problémája a különleges feladatokkal megbízott keresztény lakosság kérdése. A polgári történetírás azt bizonygatta, hogy ezek a különleges rendeltetésű ráják kedvező helyzetben voltak a nem-mohamedán lakosság egészéhez képest, sőt a korabeli európai jobbágyságnál is kedvezőbb állapotban voltak. Angelov az egves kategóriák terheinek és kötelezettségeinek részletes felsorolásával bebizonyítja ennek a felfogásnak alaptalan voltát, kimutatja azt, hogy ezek a ráják ugyan bizonyos általános adók alól fel voltak mentve, sajátos kötelezettségeik azonban olyan súlyos terheket róttak rájuk, hogy éppenséggel még súlyosabbnak mondhatjuk helyzetüket, mint általában a keresztény lakosságét. Különösen fontos és eléggé kikutatlan kérdése a török korszak utolsó szakaszának, a bomló török feudalizmus korszakának az ún. esiflik-birtok. Andreev természetesen, csak a kórdós jogi oldalát fejtegeti. A esiflik-birtok katonai kötelezettségektől ment szabadon adható és vehető birtokot jelent, Andreev megállapítása szerint az eredeti feudális jellegű szpáhi-birtoknak 1 /2 o — 1 /s részét. A esiflik-birtok kialakulásakor birtokosai arra törekedtek, hogy okleveles bizonyítékokat szerezzenek tulajdonjoguk számára. Idővel nemcsak szpáhik, hanem török hivatalnokok stb. is szereztek ilyen esiflik-birtokot. Ezt a birtokot azonban Andreev nem tartja polgári tulajdonnak, az 1858-as földtörvényre hivatkozva kimondja azt, hogy magántulajdonban levő földet a török birodalom még ekkor sem ismert el. A esiflik-birtokon dolgozó parasztok felett a tulajdonosnak továbbra is feudális jogai voltak, még olyan birtokokon is, amelyek a XIX. század első felében már bérmunkát is alkalmaztak. Andreev szerint meg lehet állapítani, hogy a csiflik-birtok átalakulóban volt polgári birtokká, de ez az átalakulás 1878 előtt még nem fejeződött be. Még egy vitás kérdést kell megemlítenünk, az ún. csorbadzsik kérdését. A csorbadzsik gazdag falusi kereskedők ós uzsorások, pénzüket részben földvásárlásba fektetik, és a XIX. század során 1878-ig bizonyos közvetítő szerepet töltenek be a török hatóságok ós a bolgár lakosság között. A marxista bolgár történetírás mind ez ideig nem jutott egységes álláspontra abban a kérdésben, vajon ezek a csorbadzsik a török feudalizmushoz tartoznak-e, vagy pedig a bolgár burzosázia őseit kell-e bennük keresni. A „Bulgária története" c. kötet arra az álláspontra helyezkedik, hogy a csorbadzsikban kell keresni a XIX. század első felében a bolgár burzsoázia csíráját. Angelov itt kompromisszumos megoldást ajánl : szerinte a csorbadzsi réteg a török feudalizmus szülötte, de egyúttal bizonyos átmenetet jelent a kapitalizmus irányában, a csorbadzsik a bolgár lakossággal szemben a kizsákmányolás feudális és kapitalista formáit egyaránt alkalmazzák. Ennek megfelelően tehát a bomló feudális és születő kapitalista viszonyok tipikus jelenségének kell őket tartanunk. A két szerző munkája elsősorban tankönyvnek készült a jogi kar hallgatói számára. Ezt a feladatát a tankönyv véleményünk szerint jól megolotta, mert az eddigi ismeretek alapos, világos és tömör összefoglalásával csakugyan jó segítséget nyújt számos bonyolult kérdés megértéséhez. Hiányosságának kell tartanunk azt, hogy túlságosan statikusan ábrázolja a bolgár állam és a bolgár jog fejlődését. Bár a bevezetőben kifejti a jogról, mint az alap által meghatározott felépítményről szóló marxista tanítást, és ennek megfelelően ismerteti az alap fejlődését, nem sikerült megoldania megnyugtatóan egyrészt az alap ós a jogi felépítmény kölcsönös összefüggését, másrészt a jogi felépítmény fejlődésének ábrázolását. Ez különösen a két bolgár királyságról szóló részben szembeszökő, ahol elmosódik a különbség az időben egymástól meglehetősen távoleső két korszak között, és különösen a jogtörténeti rész inkább csak a második bolgár királyság, tehát a XIII — XIV. század helyzetét, de nem fejlődését mutatja be. Ugyancsak nem sikerült kellőképpen ábrázolni a bizánci hatás kérdését. A könyv adataiból és eredményeiből világosan kiderül, hogy a majdnem két évszázados bizánci fennhatóság