Századok – 1957

Szemle - Kőszegi Imre–Pap János: Kempelen Farkas (Ism. Hajnal István) 415

SZEMLE 421-első évtizedében Magyarországon a tőkés monopóliumok a gazdasági élet alapjává váltak, vagyis uralkodóvá vált a monopolkapitalizmus. Magyarország gazdasági és politikai viszonyai a szabadversenyen alapuló kapitalizmus időszakában hátráltatták a gyáripar kibontakozását. ,,A nagyipar kibontakozása elsősorban a monopolkapitalizmus kialakulásának és uralkodóvá válásának idején, a XIX. század utolsó évtizedétől kezdve zajlott le. A világháborút megelőző másfél évtized a kilencvenes évek rohamos fejlődésének folytatásaként megteremtette a tulajdonképpeni gyáripart Magyarországon" (6. 1.). Fontos korszakot tárgyalnak a szerzők azért is, mert ebben az időszakban a gyáripar fejlődésével együtt megerősödött a magyarországi munkásosztály is, amely ezekben az években egyre erőteljesebb harcot folytatott az uralkodó osztályok ellen, s nemzeti történetünk döntő tényezőjévé vált. Berend Iván és Ránki György munkája nagy segítség a történészek és közgazdászok számára a magyarországi monopolkapitalizmus sajátosságainak megismerésében. A szerzők nagy tényanyagra épülő és legtöbbször helyes következtetései alapján megírt munkája méltó helyet foglal el azoknak a monográfiáknak a sorában, amelyeket a felszabadulás után újjászülető, a marxizmus—leninizmus alapján álló történetírásunk a magyarországi tőkés ipar fejlődésének rendszeres történeti feldolgozása során nyújtott. A XIX. század utolsó évtizedeiben világszerte hatalmas erejű fellendülés volt, s az ipari termelés eddig soha nem látott színvonalra emelkedett. A fellendülést azonban a kapitalizmus belső törvényszerűségeinek megfelelően 1900-ban új gazdasági válság követte. Ez már az imperializmus korszakának első válsága volt, és jelentkeztek benne az imperializmus korának fő vonásai. A válságot megelőző nagy fellendülést a vasútépítkezések, a világpiac ugrásszerű kibővülése hajtotta előre. Magyarországon a 90-es évek első felében a gazdasági élet fellendülése következtében az ipari termelés nagymértékben emelkedett. „Magyarországon azonban — ahogy a szerzők rámutatnak — különös jelentőséget ad a századforduló idején kirobbanó gazdasági válságnak az, hogy nem csupán a kilencvenes évek igen gyors gazdasági fejlődését szakította meg, hanem 1873 óta — az 1886-os válság jelentősége lényegesen kisebb volt — ez volt az első olyan túlterm lési válság, amely az egész gazdasági életet megrázta" (14. 1.). « A szerzők helyesen világítják meg a túltermelési válságok alapját. Az általános túltermelési válságok alapvető okainak lényegi azonossága mellett azonban az egyes konkrét válságokat más és más körülmények robbantják ki. Berend és Ránki megelégszenek a túltermelési válságok általános okának rögzítésével s nem vizsgálják a magyarországi válság kirobbanásának konkrét okait. Az elemzés elvégzése pedig hasznos lett volna, mert így az olvasó könnyebben megértené a szerzőknek az 1900—1903. évi túltermelési válság magyarországi sajátosságaira vonatkozó fejtegetéseit. A szerzők bemutatják, bogy a gazdasági válság nem egyformán érintette az egyes iparágakat, hogy mélyebb volt a nehéziparban mint a könnyűiparban. Megfelelő statisztikai adatok hiányában azonban nem ismertethették az ipari termelés nagyságát, és emiatt az olvasó előtt nem alakulhat ki egységes kép arról, hogy a válság mennyivel vetette vissza az ipari termelés egészét. A szerzők a válságnak a termelés csökkenésére gyakorolt hatásából helyenként vitatható következtetéseket vonnak le. Többször találunk olyan megállapításokat, hogy a válság súlyos volt. A szerzők által közölt adatok azonban több esetben ellentmondanak ennek a megállapításnak. így pl. a válság által súlyosan érintett vasipar legfontosabb ágaiban — vasérc, nyersvas, acél — a termelés fizikai terjedelmének csökkenése a válság mélypontján, 1903-ban 13—14% körül mozgott. A széntermelés visszaesése pedig 5% volt, ami a statisztikai hibahatáron belül van. A termelés kisebbméretű csökkenése azonban nem jelenti azt, hogy a munkásosztályt a válság nem érintette súlyosan. Helyzetét súlyosbította a munkanélküliek számának emelkedése, a bérek csökkentése és a munka intenzitásának növekedése. Ez utóbbi — mint a szerzők megállapítják — fokozta a dolgozó munkások elnyomorodását. Véleményem szerint a szerzők nem veszik eléggé figyelembe, hogy a munkanélküliség növekedésében az intenzitás fokozásának milyen szerepe volt; ezt bizonyítja a szerzők által közölt, egy munkásra jutó vasérc és nyersvastermelés alakulása is, amely 1902-ben 1899-hez képest 19%-kal, illetve 1903-ban 1900-hoz viszonyítva 47%-kal növekedett (32. 1.). Alighanem a munka intenzitásának növekedése is meghúzódik a 6000 bányamunkás elboesátása mögött. Politikai gazdaságtani hiba, hogy a válságot a szerzők munkájukban többhelyütt a pénz és az árak oldaláról nézik, nem veszik tekintetbe, hogy a válságot mindenekelőtt a termelés csökkentése jellemzi. A forgalom szférájában mutatkozó jelek, mint az árcsökkenés, készletnövekedés stb. nem jelentik a válság alapvető központi kifejezését.