Századok – 1957

Szemle - Toscano; Mario: Origine e vicende diplomatiche della seconda guerra mondiale (Ism. Zsigmond László) 411

SZEMLE 413-imperialista hatalmak, köztük Nyugat-Németország „megbékülését" a tegnapi ellenfelekkel. Ellenkezőleg, ha nyitott szemmel tekintünk körül, látnunk kell, hogy rövid néhány év alatt mily mértékben tértek magukhoz és váltak mind arcátlanabbá azok az erők, melyeket 1945 tavaszán a hitlerellenes koalíció csapásai a porba sújtottak. Hitler életbenmaradt tábornokainak és politikusainak a visszaemlékezései (amint erre az elfogultsággal korántsem vádolható, egyébként színvonalasan szerkesztett és igen tartalmas „Revue d'his tőire de la deuxiéme guerre mondiale" c. francia folyóirat 1955 októberi számának egyik cikke találóan rámutat) közvetlenül a háború befejezése után jól bevált eszközül szolgáltak arra, hogy szerzőik „ellenállóÍrnak" tüntessék fel magukat. Soha a német „ellenállásnak" annyi híve nem volt, mint a „nácítlaníl ás" és a „kérdőívek" első éveiben. Az idő múlásával, de főleg a „nácítlanítás" enyhítésével, majd a napirendről való levételével, fokozatosan eltűnt a visszaemlékezésekben az „ellenálló" szerep hangsúlyozása. Jellemző például említi a francia folyóirat Peter Kleistnek, Ribbentrop és Rosenberg egykori munkatársának 1952-ben megjelent könyvét (P. Kleist: Auch du warst dabei! Ein Buch des Acrgerni„ses und der Hoffnung), amely — összevetve az 1950-ben megjelent korábbi írásával — már jóval kevesebb „beismerést" és „megbánást" tartalmaz, sőt igazolni igyekszik a fasiszta Németország tetteit. Igaz, hogy Kleistei és hasonszőrű társait elég komoly kritika érte a nyugat-német történetírás azon józanabb képviselői részéről, akik elítélik a hitlerista rendszer politikájának kalandorjellegét. A hiba azonban az, hogy a fasizmus emberteleüségeit és agresszivitását rendszerint elválasztják annak gazdasági alapjától. A monopóliumok új virágzásával találkozunk napjainkban Nyugat-Németországban, Olaszországban, Japánban, a másodili világháborúban vereséget szenvedett imperialista államokban. Az imperializmus és militarizmus gazdasági, politikai, társadalmi és nemzetközi alapjainak újjáéledésével és megszilárdításával párhuzamosan szükségszerűen jelentkeztek azok az eszmék is, melyek — többek között — a történetírás terén vannak hivat va a múlt felelősségének előbb az elhomályosítására, majd teljes eltüntetésére, az új világuralmi célkitűzések tudatosítására, az eljövendő háború ideológiai előkészítésére. Ennek jelei Japánban, Olaszországban és Nyugat. Németországban egyaránt mutatkoznak. Mario Toscano referátuma erre a jelenségre mindhárom országot illetőleg rámutat. Olasz vonatkozásban megállapításait még ki lehetne egészíteni O. Bourgin ismert francia történettudós cikkével, amely a „Revue de la deuxiéme guerre mondiale" 1953-ik évi 9-ik számában jelent meg és ezt a jellemző címet viseli : „Historiographie ou propagande politique. Sur quelques ouvrages néofaseistes". Megelégedéssel és örömmel tölt el bennünket az a tudat, hogy a második világháború utáni magyar történetírás — az első világháború utáni helyzettől eltérően — nem foglal el „előkelő" helyet az új háborút előkészíteni hivatott revizionista történetírás táborában. Ennek magyarázata az a mélyreható gazdasági, politikai, társadalmi és ideológiai változás, mely nálunk végbement. Történetírásunk szakítva a múltnak igen gyakran nacionalista és soviniszta szemléletével a népek egymás iránti megbecsülése, békés együttélése, a proletárinternacionalizmus eszméje mellett szállott síkra. Tekintettel azokra a kísérletekre, melyek a legreakciósabb imperialista körök támogatását élvezve népi demokratikus rendszerünk megdöntését célozták, történészeink feladatuknak tekintették, hogy leleplezzék és történetileg is megmutassák azoknak a hátterét. Korántsem mondhatjuk, hogy ez általában kielégítően történt, igen sok esetben történeti munkáinkban nagyfokú egyoldalúság és ezzel szoros összefüggésben a történeti valóságnak meg nem felelő, rossz, nem egy esetben hamis megállapításokra került a sor. Mindezek ellenére tiltakozni kell Mario Toscanonak azon megállapítása ellen, hogy a diplomácia történetének magyar művelői közül említésre méltónak csak azt a két történészt tartja, akik — a szerző szavaival élve — „az amerikai történetírás rendszerébe illeszkedtek be". Az egyik Lukács, akinek „A nagyhatalmak és Kelet-Európa" című könyve 1953-ban jelent meg az Egyesült Államokban, a másik Kertész, aki munkájában Magyarország külpolitikai helyzetével foglalkozik a második világháború Titán. Magyarországnak c „két szülötte" emigrációban él és azokban az években távozott külföldre, amikor hazánkban a haladás és reakció erői közötti harc magasabb szakaszába lépett. Mindketten a magyar uralkodó osztálynak azt a szárnyát képviselik, amely ugyan kiábrándult a hitleri Németország iránti barátságból, de a régi rendszer „javított kiadású" fenntartásának legfőbb biztosítékát a nyugati kapitalista hatalmak támogatásában vélte megtalálni. Elég csak futólag elolvasni akár az egyik, akár a másik történeti munkát, máris megállapíthatjuk, hogy éppen azt a revizionista történetírói irányzatot képviselik, melynek jelentkezésére Toscano referátuma utal. Az amerikai revizionista történetírással foglalkozva Toscano a következőket írja : „A nézeteltérés alapja Roosevelt politikájá-