Századok – 1957

Szemle - Aubert; Boyer–Jean Baptiste Duroselle–Arturo Jemolo: Le libéralisme religieux du XIXéme siécle (Ism. Révész Imre) 397

SZEMLE 401-FöljegyzésTe érdemes, amit a szerzők IX. Pius.l864-i hírhedt Syllabusáról mondanak. Ezt a pápa főként a francia antiliberálisok ösztönzésére adta ki, mondják. Ebben igazuk lehet (bár maguk megállapít ják, hogy ebben a kérdésben majd csak a vatikáni levéltárnak a kutatók számára valamikor leendő megnyitása után lehet tisztán látni) — s azt is alighanem helyesen látják, hogy a Syllabusban foglaltakat a pápák, maga IX. Pius is, már jóval megelőzőleg hirdették s itteni egybegyűjtésük csak azt a célt szolgálta, hogy az egyház és a modern állam összebékíthetetlensége kitűnjék belőle. Nincs igazuk ellenben abban, amit, megint tekervényes okoskodásokkal, bizonyítani próbálnak : hogy a Syllabusban a demokrácia, a gondolat-, sajtó-, lelkiismereti szabadság stb. mind csak ,,en these", nem pedig ,,en hypothése" vannak elítélve : vagyis a pápa csak az elítélt modern eszmék, áramlatok és intézmények tényleges valóságát tartja szem előtt, s nein látja kizártnak azt a feltételezést, hogy lehet ezeknél jobbfajta demokrácia, gondolatszabadság stb. is! Ez a netovábbja a jezsuita-kazuisztikus jellegű csíL'és-csavarásnak világért sem fog akkora meggyőző hatást kelteni — olyanokban, akik apriorisztikusan nincsenek a szerzők álláspontján —, mint amekkora dokumentáló ereje van annak a ténynek, amit a szerzők éppen ebben a kapcsolatban adnak elő : hogy amikor Albert de Mun és La Tour du Pin megalakítják a francia katolikus munkásköröket, azoknak szabályzatába felveszüt a Syllabus iránti kötelező engedelmességet (3-39—340. 1.)! A Syllabus hatása alatt nemsokára a liberáliskodó belga katolicizmusban is annyira megerősödött az ultramontán áramlat, hogy a finom taktikai érzékkel rendelkező XIII. Leónak magának kellett azt csitítania — súlyos politikai következmények elhárítása végett. Érdekes adatuk a szerzőknek, hogy még a holland katolikus eredetű jezsuita „generális": Roothaan is lelkesedett egy darabig a már domokratikus Lamcnnaisért — persze csak a Paroles és annak elítélése előtt (349. 1.). Arról azonban bölcsen hallgatnak, hogy a Langrand—Dumonceau-féle óriási pénzügyi szédelgésnek, melyben a Vatikán a legnagyobb mértékben kompromittálva volt, a lelepleződése (1870) mennyire megmutatta a politikai és gazdasági katolicizmusnak igazi arcát s mennyire fölerősítette éppen a belga antiklerikalizmust, amely legközelebbi tanúja lehetett ennek az európai botránynak. A további, a század végéig tartó fejleményekkel a szerzők egyre inkább csak röptében foglalkoznak, nem igen emelkedve felül a lexikális színvonalon. Adataikból azonban érdemes megemlíteni, hogy Alessand.ro Manzoni, a nagy olasz regényíró, akit általában az egyik legkatolikusabb ós legpápásabb olasz szellemi nagyságként szoktak számontartani, igazában sohasem felejtette el a vallási liberalizmusnak ós demokratizmusnak barátjától, a nagynevű szerzetes Rosminitől tanult eszméit. Még egy nápolyi jezsuita is akadt, Carlo Curci, akit öregkorára kellett a rendből kitenni, mert az Unita Italia-val való megbékélés szükségét hirdette és „keresztény szocializmust" követelt. A század végén (1886-tól) létrejönnek Franciaországban a „keresztény szakszervezetek", demokratikusnak látszó abbék állanak elő, de maguk a szerzők elismerik, hogy ennek a századvégi francia katolikus-demokratikus-szociális mozgalomnak valójában egyetlen értékes gondolkodója van : az általunk is mertetésünk elején már említett Sangnier, akinek nem papi, hanem természettudományos és technikai volt az előképzettsége (eredetileg tüzértiszt volt). A modernizmus teológiai és filozófiai, illetőleg történetkritikai áramlataival, amelyek Francia-, Német-, Olaszország és Anglia katolicizmusában egyaránt hatalmas hullámveréseket keltettek a századfordulón, feltűnően röviden végez a referátum (pedig ha valami, ez igazán beletartoznék a vallási liberalizmus történetébe). Ellenben nem érdektelen az a megállapításuk, hogy a francia katolikus klérusban a Dreyfus-affér idején számos híve volt az antiszemitizmusnak, amely sokkal nagyobb erővel hatott rájuk, mint a modernizmus. Nem lep meg bennünket, hogy a szerzők a spanyol „temperamentumnak" tulajdonítják, hogy ott a vallási liberalizmus nem kapott lábra oly mértékben, mint más latin-katolikus országokban. Úgyszintén az sem, hogyha szerzők figyelemre méltó adata szerint az USA katolikus püspökei közül egyetlenegy sem mondott ellene a Syllabusnak és a pápai „csalatkozhatatlanságot" kimondó vatikáni zsinatnak. A referátum végső sorait azért érdemes szó szerint idéznünk, mert bizonyos tekintetben helyrehozzák a dolgozat szétfolyó egyenetlenségeit, hasznos összefoglaló képet adva a szerzőknek a témát illető véleményéről, amellyel elvi tekintetben teimészetesen nem értünk egyet, de egyes érdekes pontjai miatt érdemesnek tartjuk itt megrögzíteni, már csak azért is, mert a referátumot felsorolt és fel nem sorolt hézagai és egyéb elvi vagy ténybeli hibái mellett komoly elmemunka termékének tartjuk, amelynek — különösen bibliografikus részében — megfelelő óvatossággal a marxista kutatás is veheti bizonyos hasznát: 26 Századok